A nagysikerű könyv-és televíziósorozat, a True Blood világában játszódó fórumos szerepjáték. Csatlakozz, játssz te is velünk! Hidd el, jó móka lesz!
 
HomeKeresésRegisztrációBelépés

Share
 

 Kieran a Veszett vs Callistor

Go down 
SzerzőÜzenet
Vendég
Vendég



Kieran a Veszett vs Callistor Empty
TémanyitásTárgy: Kieran a Veszett vs Callistor   Kieran a Veszett vs Callistor EmptyPént. Dec. 30, 2011 1:07 pm

Nyűgösen ébredtem, és semmi kedvem sem volt felkelni, de mégis csak rá kellett vennem magam, így is többet lustálkodtam, mint amennyi egészséges. Ch, egészség… mintha lehetne valami bajom azon kívül, hogy akármikor meghalhatok. Morogva rántottam le magamról a takarót, és ültem fel, lábam lelógatva az ágyról. Egyik kezemmel végigszántottam rövid, barna hajamon, és eltűnődtem, hogy mennyivel jobban festene narancssárgán, de ez nem az a világ ahol hajfestéket lehetne szerezni. Erről jut eszembe, mégis hol a pokolba vagyok?! Nem egészen emlékszem tisztán a dolgokra, csak annyira hogy tomboltam, elkapott a vörös köd, és boszorkányra, aki valami furcsa zöld derengő fényt küldött rám, és én elkábultam, aztán itt ébredtem fel, láncok között. Hát az nem volt komolyabb akadály, hogy abból ki küzdjem magam, de minden teljesen ismeretlen volt, és furcsa. Kardok, fegyverek… olyan lények, mint én, és sokan mások, démonok, bukott angyalok… Hisztérikusan felnevettem, kezdett ez az egész megviselni egy csöppet. Mi ez már, valami veszett rossz álom, amiből képtelen vagyok felébredni?
Végre, vettem a fáradtságot, hogy felkeljek, és magamra rántottam a terepmintás, két nagy zsebes nadrágom, és egy izompólót. Ezek után kimentem a csöppnél is csöppebb fürdőbe, és rendbe raktam magam, aztán vissza a szobába. A szállás ebből a két helységből állt csak, nem volt valami hatalmas főnyeremény, de mivel legyőztem az előző lakost, így aludhattam benne. Így megy ez itt, ha erősebb vagy, minden a tied lehet, ha gyenge, akkor halott. Egész… pofás világfelfogás, de ha lehetne, visszamennék az előző világba, ahonnan az a banya tudja csak, hogy kerültem ide. Felvettem a dzsekim, és kiléptem a miniatűr szállásról, hogy felfedezzem ezt a világot, mármint hogy folytassam, hiszen tegnap nem jutottam sok mindenre, és túl sok minden sokkolt le, hogy jobban odafigyeljek. Arra már rájöttem, hogy itt mindenki, valamilyen fegyverrel mászkál, és nem lenne hátrány, ha én is beszereznék egyet. Gondolkodtam, hogy melyik illene leginkább hozzám, és úgy döntöttem, ha lehet, akkor egy ikerpengét választok majd, hiszen kétkezes vagyok. Alig jutottam erre a csodálatos felfedezésre, mikor valaki hátulról nekem jött, és én fordultam is meg hogy megtoroljam a neveletlenség eme formáját, mikor láttam, hogy ezzel biza’ elkéstem, hiszen a szerencsétlen, menekülés közben jött nekem. Szemügyre vettem a támadót, aki két kicsit hajlított, szamuráj kardra emlékeztető fegyvert tartott kezében, szépen faragott fehér sárkányos markolattal. Felcsillant a szemem, nem hittem el hogy ekkora szerencsém lehet. Beálltam hát közé és a menekülő áldozat felé, mire persze azonnal nekem esett.
- Mit véded azt a nyavalyás kis korcsot? Takarodj az utamból, kutya, mert téged is leváglak! – hangzott a fenyegetőnek szánt kiáltás, mire látványosan a számhoz emeletem a kezem, elnyomva egy mű ásítást.
- Túl nagy a pofád… - válaszoltam hűvösen, mire felidegesítette magát, szemmel láthatóan nem szokott hozzá a pszichikai hadviseléshez, és nekem esett a két kardjával. Vadul kaszabolt, és suhogtatta őket, én meg elhajolgattam, és kitértem, és egy alkalmas pillanatban a jeges mágiámmal megérintettem a jobb karját, mire az ledermedt, és nem bírta használni.
- Mi a..?! mit műveltél velem? Mit merészeltél? – tajtékzott tovább és már csak fél karral támadt. Még mielőtt észrevehettem volna, találta el a jobb felkarom, és kiserkent a vérem. Na ennyi volt, nekem sem kellett több, rávicsorítottam, és nekirontottam. Nem érdekelt, hogy meglepi-e vagy sem a támadásom, a vérét akartam. Szemeim vörösbe fordultak, agyaraim megnőttek, és veszett düh lett úrrá rajtam, és ütöttem, vertem, vágtam, haraptam ahol csak értem. 10 perccel később tisztult ki az agyam, és rájöttem hogy már régen halott, egyik keze messze hevert a testétől, a nyaka egy merő seb volt, csuda hogy még tartotta pár izom, vagy ín. Elszörnyedve néztem rá, a menekült pedig rám. Ehh, utálom ezt az állapotot…
- Nyugi van öcsi, téged nem bántalak, csak a kardja kellett – vetem oda felé, és arra számítottam hogy ennek hallatán megkönnyebbülve eltűnik, de nem tette. Nagy szemekkel meredt rám, és alig érthetően, remegő hangon szólalt meg.
- Tudod…te, hogy kit… hogy kit öltél meg? – kérdezte, én meg ránéztem. Mégis honnan a csudából tudnám, ha még csak két napja vagyok ezen az átokverte helyen?!
- Egy seggfejet. Ennyi elég nem? – válaszoltam, és felvettem a két kardot. A markolat mellett két fehér sárkány tekergőzött, vörös drágakő szemekkel. Emelgettem őket egy ideig, suhintottam vele párat, és az egyensúlyát méregettem. Amennyire meg bírtam állapítani nem kispályás készítette őket, és valami csodálatosan könnyűek voltak. Feldobtam a levegőbe és elkaptam, igen, ezek jók lesznek egy ideig. Kéretlen társaságom, megint csak beleszólt a dolgomba. Kezdet idegesíteni a dolog.
- Callistor seregébe tartozott, és egy egyik vezérosztag kapitánya volt. Serge volt a neve, és nem akadt még legyőzője…- nézett rám ámuló szemekkel, nekem meg felkeltette a kíváncsiságom, amit mondott.
- Ki a franc az a Callis akárki? – kérdeztem vissza.
- Callistor a neve, és a világ jelentős hadvezére. Több ezer éves, és állítólag teljesen megbomlott az elméje a sok harctól, mégis az egyik legnagyobb hadseregnek parancsol, és senki nem mer ellene kiállni – hm, ez aztán az érdekes mese, lehet meg kellene néznem magamnak ezt az akárkit. Még kihívást is jelenthetne. Leakasztottam ellenfelem derekáról a kér kardnak a tokját, és úgy igazgattam, hogy a hátamon keresztbe tudjam őket rendezni, mivel immár a sajátomnak tekintettem őket. Persze ekkor még semmit nem tudtam a démonokról meg az erejük mibenlétéről, csak annyit, hogy vannak.
- Hol találom meg ezt a fickót? – kérdeztem, mire a másik rémültem kiáltott fel.
- Neked elment az eszed, ha önszántadból akarsz odamenni hozzá… - szörnyülködött, én meg rámorrantam. A legkevésbé sem érdekel, hogy mit gondol vagy mit nem.
- Nem kérdeztem hogy mit gondolsz! Azt akarom tudni hogy hol van ez a fickó!
- Menj nyugatnak, egy napi járóföldre van egy hatalmas fekete vár, ott találod meg őt, a legmagasabb torony, legfelsőbb szobájában lakik… - halkult el a hangja.
- Pompás. Na, akkor én megyek is. Kösz az infókat – búcsúztam el tőle, és elindultam arra, amerre mutatta.

***
Már vagy fél napja mehettem egyfolytában, amikor valami surrogásra lettem figyelmes, és pár pillanattal később már előttem is állt egy magas, feketébe öltözött alak.
- Takarodj innen halandó! Élő ide be nem léphet! – zengte, és előhúzta fegyverét, egy láncos sarlót, és egy kis buzogány golyót. Elvigyorodtam.
- Sajnálom, de be fogok menni. Callistorhoz jöttem, és már vagy fél napja jövök. Nem fordulok vissza – feleltem, és előhúztam én is a kardjaimat. Kezembe vettem őket, és kereszteztem őket, védekező állásban. Megrebbent a szeme.
- Ismerem azokat a fegyvereket. Hogy jutottál hozzájuk? – kérdezte, haraggal hangjában, mire vállat vontam.
- Belém kötött az előző gazdája, és én éltem túl a harcot – feleltem, mert nagyjából fedte az igazságot, azt leszámítva hogy én álltam Seregély meg a prédája közé, de sértegetni ő kezdett el. Ergó, nem hazudtam akkorát, mint terveztem.
- Megölted őt te kis korcs! – vicsorgott rám, mire vissza vicsorogtam.
- Korcs a te rohadt nénikéd az. Tisztavérű farkas vagyok – tettem hozzá, és vártam hogy támadjon, de egyenlőre nem mutatott sok jelet rá hogy akarna. Már épp kezdtem volna támadni, mikor egy hangot hallottam meg, és fogalmam sem volt honnan jött.
~Egy farkas gazda, igazán érdekes nem Nesme? ~z
~Való igaz Ekirei. Egy farkasnak kell engedelmeskednünk?~s csak pislogtam hogy mi ez, mikor lepillantottam a fegyvereimre, és felkiáltottam. A szemük nem vörös volt hanem zöld!
- Ti beszéltek hozzám? – kérdeztem kissé bizonytalanul, mire mintha agyamban hallottam volna egy kuncogást.
~Nem is olyan ostoba, mint a démon volt. Ő sosem hallotta meg a szavunkat~ sdorombolta a jobb kard, akinek Nesme volt a neve, mint rájöttem. A bal oldali válaszolt rá.
~Végre, talán valaki felfedezi az igazi hatalmunkat, és nem csak hadonászik velünk~z ez Ekirei volt. Aztán egy harmadik hangot hallottam meg, az ellenfelemét.
- Mire vársz patkány? Sokáig fecsegsz még a képzeletbeli barátaiddal? – gúnyolódott, én pedig felemeltem a kardjaim.
- Csitt, nyernem kell. Utána folytathatjátok – igyekeztem elhallgattatni őket, mire el is csendesedtek, és szemük vörös lett ismét. Megforgattam őket, és kihívóan előrébb léptem.
- Engedj át!
- Eszemben sincs. Csak ha legyőzöl.
- Ha legyőzlek meghalsz! – válaszoltam, és nekirontottam, két vágással kezdtem, egyiket a hasa, a másikat a nyaka felé irányítottam, majd hátraugrottam. Nem talált, de ő sem tétlenkedett, egyik csapásom a sarlóval fogta fel, a másik pengém, meg a buzogány golyóval védte. Nem lesz könnyű dolgom. Felém csapott, mire elhajolta, és azzal a lendülettel az oldalát vettem célba, de résen volt, és kivédte, ellökött magától, és az erejétől pár métert estem hátra. Nyögve keltem fel, nem esett valami jól az esés, ennek hangot is adtam, mire Ekirei szólalt meg. Tiszta röhej hogy a kardok beszélnek nem? Vagy én kezdek megőrülni?!
~Kombináld az erődet velünk, add át a jeget és mi lefagyasztjuk őt, ha hozzáérünk a fegyvereihez.~z
- És hogy adjam nektek az erőm? Szerinted volt már valaha beszélő kardom? – háborodtam fel, de csak nevetés volt a felelet.
~Idézd meg magadban az erőt, és ne rá, hanem ránk gondolj. Gondold azt hogy mi vagyunk a híd az erőd és az ellenfeled között~z adta a tanácsot, és megpróbáltam. Koncentráltam, és éreztem hogy ujjaim hegyén keresztül a kardokba áramlik az erő, és a kardok elégedetten morrannak fel, majd támadásra bíztatnak, én pedig vigyorral arcomon kezdtem el ismét csépelni az ellenfelem. Mikor megakasztotta a sarlóval az egyik pengét, elkezdtem kiereszteni az erőm, éreztem hogy a fagy lassan körbeveszi a fegyverét, és a kezéig terjed, azt is lefagyasztva. Mivel az izmokat is fagyasztottam, nem bírta megmozdítani csuklóból a fegyvert. Meglepetten kiáltott fel, ezzel elismerve hogy csúnyán lebecsült engem. Na nem baj, annyival jobb nekem. Még egyszer rohamoztam, de mielőtt lecsaptam volna, irányt váltottam, és a vállába döftem Nesmét, aki ott okozott felettébb nagy károkat. Ellenfelem felordított, de már nem tudott támadni.
- Legyőztelek vagy legyőztelek? – kérdeztem végül, és egy jól irányzott rúgással hanyatt döntöttem, mire nyekkenve ért földet, én pedig tovább indultam, elvégre fontos találkám akad egy Callistor nevű egyénnel.
***

Ismét haladtam pár mérföldet előre, és lassacskán már alkonyodott, mire megpillantottam a várat, amiről az idegen beszélt. Hatalmas, monumentális, koromfekete építmény volt, rengeteg kisebb toronnyal, és a kastély közepén, ott magasodott a központi torony, amiről beszéltek. Elvileg annak a tetején lakik ez a hadúr vagy kicsoda. Remek, a fenének van kedve lépcsőt mászni, de repülni meg nem tudok. A kései óra ellenére elindulok a vár felé, vagy bejutok, vagy meghalok, több megoldás nincs, és mint tartja a mondás, valamiben meg kell halni, csak arról nem szólt a fáma, hogy egy ilyen elcseszett hely legyen a halálom helye…
Legnagyobb meglepetésemre, csont nélkül bejutottam a várba, és elindultam, hogy egy kicsit szétnézzek, ha már itt vagyok, és még senki sem támadott rám. A vár körül emberek, jobban mondva annak tűnő alakok mászkáltak, üzleteltek, kereskedtek és jöttek mentek. Egy csapat fegyverest is felfedeztem, akik nyilván az őrség szerepét látják el vagy hasonlót, nem tudom, de nem is nagyon izgat, amíg nem kötnek belém. Nézelődtem, és láttam pár csinos pofit, mind nők mind férfiak között, de nem nagyon foglalkoztattak most. A fő várat kerestem, a bejáratot a toronyhoz, de egyenlőre még nem jutottam oda. Az egyik kis utcán haladtam végig, mikor egy figyelő tekintete éreztem magamon, ami cseppet sem tetszett, és elkezdtem forogni, keresni hogy ki az aki figyel, és miért teszi mindezt. Az egyik árusnál állva pillantottam meg, Magas, hihetetlenül erőteljes jelenségnek tűnt, hosszú ezüstös haja mintha élne, úgy lebbent meg ahogy mozdult. Szemrevaló. Tekintetünk csak egy pillanatig fonódott össze, de nem terveztem vele szóba állni így hát indultam volna tovább, mikor egy kezet éreztem a vállamon. Azonnal arra fordultam, és leráztam magamól, csak ne tapogasson senki, még így sem. Az előbb látott szépséges férfi állt velem szemben, és ki bírtam venni szemei színét is.
- Mi az? – kérdeztem végül, hátha kinyögi és menni hagy, elvégre nekem abszolúte nem volt vele semmi dolgom, rendet nem bontottam, verekedésbe nem keveredtem…
- Mit keresel itt a várban? Te nem ide való vagy – szólalt meg mély hangon, és kiéreztem belőle a morgást. Hehh, tehát mégis csak lelepleződtem volna? Sebaj.
- Keresek valakit, legyen elég ennyi – zártam volna rövidre a társalgást, és indultam volna tovább, de nem engedett, megragadta az egyik karom, és erősen tartott. Rávicsorogtam.
- Eressz el azonnal!
- Mert ha nem teszem? – nézett gúnyosan rám, és nem eresztett el. Kezdett elegem lenni ebből az egész átokverte helyből.
- Akkor csúnyán megjárod. Eressz-el! – tagoltam még egyszer, de nem sietett teljesíteni a kérésem, nem is értem miért.
- Tüzes kis jószág vagy hallod-e – vigyorodott el, és felismertem benne, egy nem teljesen százas vigyort. Na nehogy már itt teljesen véletlenül beleszaladok abba, akihez jöttem? Felemeltem a jobb karom, hogy a másiknak, a karomat tartó karja könyök hajlatába üssek, hogy eleresszen, de ügyesen arrébb táncolt, és megragadta a másik karom is, fájdalmasan a hátam mögé kényszerítve.
- Szakadj szét…. –szitkozódtam, és megfeszülve próbáltam kitörni, de nem engedett. Éreztem, hogy neki is megfeszülnek egy kicsit az izmai, azért nem vagyok olyan gyenge.
- Azt hitted, nem tudom meg, hogy megölted az egyik legjobb harcosom? Ejnye már, micsoda naivitás… - nem láttam az arcát mert mögöttem állt, de el bírtam képzelni hogy vigyorog.
- Szakadj már le rólam, mégis ki a frászfene vagy?! Eressz el, hallod? - acsarogtam tovább, és meg sem akadt a gondolatomban, hogy az előbb valami legjobb harcosáról beszélt. Érdekel is engem ki volt az a szerencsétlen.
- Az vagyok, akit a kapuőr szerint keresel… Callistor vagyok, szóval halljam mit akarsz te tőlem? – rántotta meg keményen a karom, mire felszisszentem, ez fájt. Nem kicsit, hanem rohadtul. Ez nem lesz jó, ha tovább kapálózom eltöri a karom, így inkább mást próbáltam kitalálni.
- Ehhez feltétlen fontos eltörnöd a karom mi? – próbálkoztam, hogy eresszen már egy kicsit lazábbra. Hagyjon nekem némi támadási felületet. De csak egy kuncogást hallottam, majd mély, rekedtes hangját, amitől még a hideg is kirázott.
- Ha szükséges akkor igen. Nem vagyok már mai ifjú, jól tudom mire megy ki a játék, és nem fogom hagyni, ellenben eszembe jutott egy meglehetősen kellemesebb játék… - szusszantott bele a nyakamba, én meg elkerekedett szemekkel néztem csak előre, aztán kapcsoltam. Ezt nem kellene, így egy hirtelen mozdulattal sikerült hátrarúgnom, és szorítása meggyengült egy kicsit, én meg azonnal kitéptem magam a karjaiból, és szembe perdültem vele.
- Akar a halál veled játszani! Ne merészelj még egyszer, a nyakamnak még csak a közelébe se menni! – förmedtem rá, és még egyszer kirázott a hideg, még az emlékére is. Rápillantottam, ahogy kiegyenesedik, és furcsa, vad féktelen indulatot láttam a szemeiben. Önkéntelenül hátráltam egy lépést, ez tényleg őrült! Ajkán gonosz, jéghideg vigyor jelent meg, kivillantva hegyes kis fogait. Ez határozottan nem lesz nekem jó. Elő rántottam a kardokat, tokjukból csak úgy reppentek kifelé, halk surrogással.
~A pokolba is, mi a franc ez?!~ idegeskedtem, mire nem várt választ kaptam.
~Ez egy igazi démon, Callistor maga, az előző gazdánk gazdája. ~ s
Kivont pengékkel vártam hogy jöjjön, de nem jött. Csak nézett és ajkain őrült vigyor cikázott, nem is titkolva hogy mennyire jól szórakozik. Hm, legalább egyikünk viccesnek találja a helyzetet.
~Ellene nincs esélyed farkas, még a segítségünkkel sem…~z hangzott lemondóan Ekirei hangja a fegyverből, én meg csak megráztam a fejem. Nem érdekelt, szembe kellett szállnom vele, nem hagyhattam magam csak úgy. Rárontottam, ha már itt van előttem, akár meg is támadhatom alapom, de kitáncolt előlem, és még mielőtt meg bírtam volna fordulni, hogy visszakézből fonák vágást csináljak, kardlapja keményen csattant a tarkómon, mire előrezuhantam, és zuhanás közben éreztem hogy forogni kezd a világ, és lassan szűkül be előttem a látótér. Már nem éreztem az érkezést, ahogy a földre zuhanok, nem éreztem semmit, csak tompa lüktetést az egész agyamban…

***
Lassú, egyenletes lüktetés. Ez volt az, amit először megéreztem, miután a tudatom volt hajlandó visszaevickélni a helyére. A második, hogy valami borzasztóan puha valamin fekszek, és egy kéz ért hozzám, és kicsivel később el is eresztett, így nem nyitottam ki a szemem, csak mikor gúnytól csepegő hangon megszólalt. Akkor pattantam fel, alaposan megszédülve, de elemi erővel esve neki.
- Nincs magánál, nagyobbat üthettem mint akartam - ez volt az a bizonyos mondat, mire magasról tettem arra, hogy az előbb még színleltem az ájultságot, és nekirontottam az alaknak. Naná, hogy kecsesen kitért, én meg a lendülettől kicsit tovább mentem, de sikerült megállnom, és mérgesen villogó szemekkel vágtam hozzá.
- Dögölj meg rohadék! – nem igen értettem mi volt ezen a vicces, de láthatóan vad nevetésben tört ki. Grrr, még a hideg is végigszaladt rajtam, lehet hogy ez a fazon tényleg zakkant? Nem lehet. Biztos! Nagyot nyekkentem, mikor a falhoz vágott, de szerencsére megálltam a lábaimon, csak éppen rohadtul fájt. Karmai kicsit felsértették a tarkóm, ahogy megütött, de nem vérzett. Még jó…
- Dögöljek meg? Szerinted az parancsszóra történik? Amúgy elég nehéz kiigazodni rajtad kölyök. Engem keresel, megtalálsz és még mielőtt ki tudnánk élvezni egymás társaságát, te fogod magad, és inkább menekülnél? Hát hogy a viharos ménkűbe van ez?- Miiii? Méghogy kiélvezni, ez aljas rágalom. Soha nem akarnék itt maradni, ezzel az akármivel. Naná, hogy annak rendje s módja szerint felkaptam a vizet, nem is kicsit. Egész kis monológot zúdítottam a nyakába, de szemmel láthatóan ezzel sem sikerült túlzottan meghatnom. Hogy szakadj darabokra, te kis…
- Mégis, mit tudhatsz te erről? Csak egy mocskos démon vagy, semmi más. Hiába nézel ki jól, csak egy elmeháborodott démon vagy. Az én céljaim magasztosak, kihívást keresek, hogy értelme legyen az életemnek. Úgy tudom, ebben a nyomorult világban te vagy a legerősebb. Mindig a legerősebb jelenti a kihívást – morrantam fel. Nem hittem el hogy egy démonnak magyarázom, hogy miért élek, és mit szeretek csinálni, ez tiszta röhej, és ha nem lennék ilyen szorult helyzetben biztosan röhögnék is rajta. Figyeltem, hogy mit fog reagálni, de semmit nem bírtam leolvasni az arcáról, ch, hogy a fene álljon bele, abba a fapofájába... Ettől csak még inkább feltüzeltem magam, és folytattam.
- Különben is, add vissza a kardokat. Legyőztem a patkányt, most már az enyémek, az én fegyvereim, ők is megmondták, és elismertek! – vágtam ki, mert igen fájlaltam volna azt a két szépséges kardot. Igazán jól mutattak a kezeimben, és belegondolva igazán vicces volt, hogy beszéltek is. Soha nem hallottam még, semmilyen legendában vagy mítoszban beszélő fegyverekről. Válaszának sem örültem túlzottan, mondhatni csak némán vicsorogtam rá, igen közel állva ahhoz hogy farkas alakban essek neki annak a pofás testének.
- Tisztázzunk valamit, ordas. Nesme és Ekirei az én fegyvereim. Az, hogy legyőzted Seregélyt dícséretes, és meg is volt a jutalmad, a pengék hozzád kerültek, de mondhatni hogy mivel én meg téged győztelek le, visszakerültek hozzám. Ez így korrekt, nem? – vigyorodott el, és indult el felém, aminek a lehető legkevésbé sem örültem. Nem mozdultam felé, de kételkedve néztem, kecses mozgását. Milyen nagy, magasabb mint én, mégis mozog olyan hajlékonyan mint én, ha nem jobban. Ch, mégis mi a fenének foglalkozom én ilyesmikkel? Ahogy hozzám lépett, a nyakamnál kapott el, esélyem sem volt felé csapni, csak kitérni, és igen erősen felemelt, neki vágva még inkább a falnak. Végigfutott rajtam a fájdalom egy pillanatra.
~Csak kerüljek innen ki, azt is meg fogod bánni hogy valaha megszülettél….~ szitkozódtam magamban, de most nem mondtam ki hangosan hogy mire gondolok, annyira nem vagyok öngyilkos hajlamú egyén.
- Eressz el – morogtam, mivel rátenyerelt a hangszálaimra, nem igazán bírtam hangosabban megszólalni, pedig hajjajj, leordítottam volna a fejét is, ha ettől megsüketül, vagy valami más egyéb, komolyabb baja lesz, nem sajnáltam volna a hangom. De nem, erre még nagyelőadásba is kezdett, agyam eldobom. Egy korcs, egy démon, egy seggfej tartson nekem kiselőadást a tiszteletről?!
- Tanítok neked, némi tiszteletet. Először is, illik bemutatkozni. Az én nevem már tudod, de egy tisztes bemutatkozáshoz illik némi bővebb infót adni szerény személyemről. Tehát, Callistor vagyok, Lucifernek, a pokol urának első számú hadvezére. Munkaköröm megszűnése után, száműztek ebbe a sivár, köztes dimenzióba, ahol Lucifer szerint nem okozhatok túl nagy kárt – hallatott valami kuncogáshoz hasonlatos hangot. Ch, csak tegyen már le, mert megszólalni se bírok… Rohadék.
- Most te jössz. Mi a neved, mesélj szépen szépségem – hajolt a nyakamba és meg.. megnyalt?! Milyen beteges alak már ez? Bár, nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy végigjárt a hideg, és az iszonyat. Nem, ez nem lehet az ami. Lelki békémből, még tovább rángattak kifelé.
- Nyami – suttogtam, mire megint csak tehetetlen düh uralkodott el rajtam. Kezeim ökölbe szorultak, de mégis válaszoltam.
- A nevem Kieran, a Veszett, és ne merészelj hozzám érni még egyszer – morogtam, és legalább annyit elértem hogy eleresztett, hogy tudjak beszélni. Ahogy a lábam biztos, szilárd talajt fogott, kezemmel a nyakamhoz nyúltam, és masszírozni kezdem ott, ahol szorongatott. Nem igazán vettem jó néven a dolgot. Miközben megszólaltam, ő elindult a kandalló előtt álló támlás karosszék felé, hogy ott meressze a seggét, amíg beszélek. Mi van, kilométer hiánya van vagy mi?!
- Én sem tudom pontosan, hogyan kerültem ide. Egy banya tette velem, megátkozott, és valahogy ide juttatott, azt sem tudom hol vagyok. Azt meg főleg nem hogy mi a terved velem… - sóhajtottam fel én is, mivel halvány elképzelésem sem volt arról hogy mit akarhat tőlem. Bár ha rémálmokat szeretnék, az már erősen meglenne most is.
- Nos, a srác, akit Seregély üldözött, az egyik ágyasom volt, Lárten. Így nem csak egy nagyon jó katonám veszett oda, de egy ágyasom is. Beleavatkoztál a nagyok játékába, így most döntésem alapján valamelyik pozíciót be kell töltened. Harcban jó vagy, de nem tökéletes. Vajon az ágyban is így muzsikálsz? – néma dühvel meredtem rá, és ha tekintettel ölni lehetett volna, már régen por és hamu állt volna a helyén, de nem. Csupán felfortyantam, eléggé sértett a dolog hogy szimpla szeretőnek akar, mintha az a fajta lennék, aki elélvez egyetlen érintéstől…Ch, még elképzelni is szánalmas.
- Eszemben sincs az ágyasodnak lenni! És ha hozzámérsz, megbánod, hogy valaha is szemet vetettél rám! – fenyegetőztem, de nem úgy tűnt, hogy meghatottam. Felállt, én pedig ösztönösen hátrébb léptem kettőt, nem jó jel az hogy itt jön felém, elég rémítő jelenség, de a céljai, azok még inkább. Lefeküdni vele? Még a gondolat is gyatra. Határozottan úgy éreztem magam, mint akinek szorul a hurok a nyaka körül, méghozzá rohamos tempóban, és végzetesen. Nyeltem egy nagyot, és úgy próbáltam még egyszer megállítani.
- Ne közelíts, hallod?! – vágtam ki, szinte már hisztérikus hangon, de nem igen érdekelte, és éreztem hogy hátrébb lépve, hátam a falnak ütközik. Ez gáz. Ez nagyon nagyon nagy gáz. Bajban voltam, nem is akármekkorában… Ó apám, csak éljem túl, esküszöm hogy ezért az életével fog fizetni...
- A legnagyobb gond veled, a lassúság – morran fel, és a következő pillanatban már levegő után kapva nézem az ingem hűlt helyét. Ez az állat elszakította a kedvenc dzsekim! Hol a fenébe fogok én még egy márkás bőr kabátot találni?! Összeszűkültek a szemeim.
- Másodszor, ész nélkül, stratégiáktól mentesen támadsz, azt sem tudtad ki vagy mi vagyok, mégis nekem rontottál – szónokolt, és az alsó ruházatom is lerántotta. A nadrág után kaptam, de nem értem el, így szó szerint Ádám kosztümben álltam előtte, de most kivételesen nem érdekelt, csak meg akartam ölni, és ehhez az sem érdekelt, van-e rajtam ruha vagy nincs. Tekintetem megtalálta az ő szemeit, és valami hihetetlen perverzséget láttam benne és vágyat. Csodás, szerény személyem vágyat ébresztett egy démonba, hogy szakadjon szét ez az egész rühes világ…
- Hozzám ne érj, te perverz állat! – üvöltöttem rá, és amennyire a helyzet engedte igyekeztem védekező pozícióba helyezkedni, aztán gondoltam egyet. A pengék a falon voltak, csak épp ő állt köztünk. Arra próbáltam vetődni, és kicselezni őt, de nem sikerült a dolog, mert menet közben megragadta a karom, és jobbra lendítve az ágyra hajított. Nagyot nyekkenve értem röppályám végére, és meg mertem volna esküdni rá hogy a csillagrendszer és tejút minden csillagát láttam egyszerre. Tompán érzékeltem, hogy rám nehezedik valami, és rémülten nyitottam tágra a szemeim, mikor tudatosult bennem a szorult helyzetem. Mire megmoccanhattam volna, már a kezeimből préselte ki a vérkeringést, és a meztelen testemen ücsörgött. Ez hallatlan. Megpróbáltam megmozdulni, és valahogy belerúgni, de a lábaimat is leszorította, és ólmos nehezékként dekkolt rajtam. Áthajolva rajtam, a franc se tudja honnan egy bilincset vett elő és belekényszerítette a kezeim. Mikor eleresztette vadul rángatni kezdtem, hátha enged de nem engedett, csak a húsomba vájt bele, igen fájdalmasan.
- Ne, te rohadék, ezért esküszöm kicsinállak még. Istenemre esküszöm, ami nincs, hogy ha meg mered tenni, többé nem lesz mivel megtenned! – morogtam rá, de nem szólt semmit, csak perverz vigyorral az arcán lemászott rólam, hogy levetkőzzön. Figyeltem, nem aprózta el, lassan vett le magáról mindent, és fedte fel izmos, vonzó testét, amin fura jelek futottak végig. Valahogy egy pillanatig elvarázsolt, de aztán megszólalt, és az illúzió szét tört, és újra rajtam volt. Ahogy feljebb tolta a lábaim, ellenálltam neki, és megpróbáltam lerúgni magamról, mindhiába, mert már majdnem a nyakamba lihegte.
- Most megnézem, mennyire vagy finom belülről – morogta élvezettel, és mindenfajta előkészítés, vagy előjáték nélkül belém vágta magát, mire fájdalmasan felnyögtem. Sosem voltam meg előtte senkinek, és mit mondjak, rohadtul fájt. Feszített ahogy bennem volt, és kitöltött. Kirántotta magát belőlem, mire megvonaglottam a fájdalomtól, és próbáltam valami épkézláb mondatot kinyögni.
- Nee..ahhh.. Ezért még… megölleeeeeek – nyöszörögtem, mert nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy fennhangon üvöltök, pedig igen csak közel álltam a dologhoz. Szaggatott, nem törődött velem, és csak vágta magát belém, egyre inkább beindult, és az sem állította le hogy kiserkent a vérem. Éreztem, ahogy az egyik alkalommal kirántotta magát belőlem, a combomra cseppent néhány csepp vérem, és megérezve a szagát, szemeim vörösbe váltottak, agyaraim kibukkantak, de semmit nem bírtam tenni, csak nyöszörögni és acsarkodni. Gyűlöltem abban a pillanatban, őt is, meg saját magamat is hogy ennyire tehetetlen, hogy ennyire gyenge vagyok, és fájt az aktus, de nem hagyta abba, csak dugott, csak dugott mint egy gép. Valahol félúton, berekedtem, és csak halkan morogtam tovább, mígnem egy hosszú lökéssel élvezett belém, ami még nekem is sok volt. Fejem hátrahanyatlott, és boldogan adtam át magam a feketeségnek, távolról hallva a megjegyzését. De nem volt erőm visszatérni, és szembe szállni vele.
- Ez fincsi volt. Ágyasnak mindenképp alkalmas leszel, némi betörés után. – ezzel az utolsó mondattal búcsúztam a világtól.

***

„Zuhantam. Nem tudtam mióta, nem tudtam honnan, hova, csak estem. Koromfekete köpenyként burkolt be a feketeség, és nem tudtam valaha felébredek-e. Fohászt suttogtam, egy régen halott isten felé, hátha segítségemre lesz ebben a szorult órában, de nem igazán hittem hogy bármi is történhet, ám ekkor egy fényes folton estem át…”

Hunyorogtam, kinyitottam a szemem, és kábán meredtem a szobára, ami nem az volt, ahol… ahol… mi is történt? Más volt velem, egy fiatal kölyök, és mikor ott akart hagyni, megragadtam a karját, már-már kedvesen kérdezte meg a nyilvánvalót.
- Nahát, máris ébren vagy?
- Ne állj az utamba, elmegyek, de előtte még megölöm azt a rohadékot – próbáltam feltápászkodni, de nem engedelmeskedett a testem, és visszahanyatlottam az ágyra. A kölyök csak a fejét ingatta „én megmondtam hogy ez lesz” kifejezéssel, és végül megszólalt.
- Ne légy ostoba, feküdj vissza. Esélyed sincs Callistorral szemben, ez biztos. Ha jól forgatod a lapjaidat, akkor viszont a hadvezére lehetsz, tanítani fog, erőssé válhatsz, jóval erősebbé mint most vagy. De ha ellene szegülsz, nagyon rosszul fogsz járni. Várd meg a holnapot, azt mondta kipróbál, milyen vagy a harcban. Nem ellene fogsz kiállni, nem várja el, hogy olyan erős legyél mint ő, de valamiért érdekled, fantáziát lát benned. Ez több, mint ami sokunknak jut, és most eressz, más dolgom is van mint téged istápolgatni – rántotta el a karját tőlem, és kimenekült a szobából. Én körülnéztem, hogy hová kerültem. Egy nagy helységbe, mindenhol ajtóval. Ezzel nem lettem előrébb. Oldalra fordultam, és felszisszentem a fájdalomtól. Így nehézkesen fogok holnap küzdeni, hacsak valami csoda folytán meg nem gyógyulok. Halk suskust hallottam, mire odafordítottam a fejem, a hárem többi tagja merészkedett elő, gondolom hogy megnézzék az új prédát. Fanyar mosolyra húztam a szám, nagyot sóhajtottam, majd felültem. Volt, aki visszariadt, volt aki nem. Megvetően mértem végig őket, de mégis… Eszembe jutott hogy mit zagyvált itt nekem ez a kölyök. „Ez több mint ami sokunknak jut…” ezt mondta, majdnem szó szerint, és nem értettem mire akart ezzel kilukadni. Helyette inkább szemügyrevettem a sérüléseim, a csuklómon erős kötés díszelgett valami fura szagú dologgal volt bekenve. Letéptem őket, nem kellettek, nem akartam egy démon gondoskodását, azok után hogy ilyen megalázó helyzetbe kényszerített, most meg bezár egy ilyen… hárembe vagy mibe, mint egy nyavalyás kutyát. Ezt nem tűrhettem, és magamra is mérges voltam. Nehézen megpróbáltam felállni, hogy elmenjek innen, fog a franc itt várni még egy körre... Elsőre nem sikerült, másodszorra viszont lábra bírtam állni, de egy igen kellemetlen problémával szembesültem. Eltűntek a ruháim, mivel az a gyökéragyú állat elszaggatta őket. Nagyot sóhajtottam, és megkérdeztem a leskelődő népektől.
- Lehet valamerre ruhát találni és kaját?
Egy hosszú hajú, de jeges barna szemű nő válaszolt.
- Aligha hinném, hogy az én ruháim jók lennének rád, de Zannar ruhái valószínű jók, ha hajlandó kölcsönözni neked egyet – pillantott egy meglehetősen csendben lévő, szőkésbarna hajú fiúra, aki merev tekintettel támasztotta a falat. Szó nélkül eltűnt, és pár perccel később, a kedvenc színeimmel tért vissza. Feketével és vörössel. A nadrág, bő szabású csípőnadrág volt, hozzá járt egy erős anyagból varrt csizma is. A felső, vörös volt, valami fura tunika szerű, hosszú cucc, mindenesetre felvettem, és megperdültem benne. Egész kényelmes volt, és csupán a pár döbbent sóhajra lettem figyelmes.
- Most meg mi van? – fordultam oda idegeskedve. Az egész helytől kivert a víz.
- Semmi, csak... nagyon jól nézel ki benne – vallotta be egy igen tetszetős, vörös hajú lány, mire kérdőn néztem rá. Erre intett hogy menjek arrébb, ott volt egy tükör. Belenéztem, és én is ugyan úgy megdöbbentem. Mintha csak rám öntötték volna, esküszöm már csak pár kiegészítőm hiányzott volna, hogy ugyanolyan veszélyesnek tűnjek, mint amúgy. Megbirizgáltam a fülbevalóm, és nagyon sajnáltam, hogy az a rohadék, elvette azt a két kardot. Hiányoztak. Ezzel a ruhával, tisztára menőn mutatnának rajtam.
- Kösz, szerintem is egész pofás, de mi ez a fura viselet? – kérdeztem meg, mert kíváncsiságom nagyobbnak bizonyult, mint a haragom, és a vágyam hogy eltűnjek erről a helyről.
- Itt mindenki ilyesmi ruhákat hord, már nagyon rég óta. Neked hogyhogy ez furcsa? – szállt be még egy hang a kérdezésbe.
- Én nem ebből a világból származom, és két nappal ezelőttig, azt se tudtam hogy létezik – válaszoltam, lesújtóan, erről majd pont velük fogok tárgyalni erről, ami még engem is kínosan érint, mi? Naná hogy nem!
- Nahát, én mindig itt éltem – jött egy vidám válasz, én meg persze közbevágtam ismét.
- Nem tudjátok hol lehet valami kaját találni? Éhes vagyok – kérdeztem meg ismét, úgy tűnik előbb elvette a kérdés élét, a divat, hogy mi állna jól, és mi nem. Az a srác, akinek a ruháit viseltem, eltűnt, behúzta maga mögött az ajtaját.
- Annak meg mi baja? Nem kellenének a cuccai, ha nem szakadtak volna szét a sajátjaim – intettem felé.
- Jaaa, nem veled van baja, ő mindig ilyen. Szomorú, és dühös. Tudod, Callistor, lemészárolta a családját, és csak őt hagyta életben, mert olyan szép. Azóta sem tudott neki megbocsátani, főleg hogy háremként tartja rabságban.
- Ételt, nemsokára hoznak nekünk, tudod, nem mehetünk ki innen, és nem is tudnánk. Az ajtót varázslattal kezelték, csak Callistor, és pár őr tud ki-be járkálni, akik ételt és ellátást hoznak nekünk, vagy ha éppen átvisznek minket abba a szobába, ahol Ő lakik – felelte a jeges barna szemű nő. Feszültnek tűnt valamiért, mi van, talán féltékeny lenne rám? Röhejes. De tényleg. Mindazonáltal eszembe sem volt itt dekkolva várni rá, mint valami engedelmes szajha. Még csak az kellene.
- Csak az ajtón van bűbáj vagy az egész helységen? – kérdeztem elgondolkodva, mire vállat vontak, erre nem tudtak válaszolni. Céltudatosan megpróbáltam kimenni az ajtón, hát naná hogy nem nyílt ki, és nem bírtam kimenni.
~Ha az ajtón nem megy, akkor csináljunk egy másik ajtót.~
Végigmértem a falat, vettem egy mély levegőt és előrenyújtottam a kezem. Hagytam hogy az erőm, a jég ereje végigáramoljon rajtam, és a kezeimből a falra irányítottam, egy termetes lyukat robbantva bele. Megráztam magam, a törmeléktől, és a tiltakozó, felháborodó nyögésekkel mit sem törődve, kiléptem rajta, és lám lám, sikerült a dolog. Elindultam a folyosón, hogy valami kajához jussak. Elkaptam egy őrt a folyosón, és nekiszegeztem a kérdést, ő meg vállat vonva válaszolt, nem tudott hova tenni, ez látszott a tekintetén. Útmutatását követve, a földszint felé vettem az irányt, és negyed óra múlva, kisebb elkeveredések után, besétáltam az ebédlő szerűségbe. Hatalmas volt, látszott, nem egy emberre tervezték, és voltak is ott, jobbára katonák. Ismerőst nem láttam, és ami még szebb Callistort sem. Az egyik asztalhoz léptem, és leültem egy katona mellé, és szedtem a kajából magamnak is. Csendben fogyasztottam el, nem szóltam senkihez sem, és hozzám sem szóltak. Mikor tele lett a hasam, felálltam, hogy visszamenjek, és megtaláljam azt a termet, vagy szobát ahol ez a seggfej a fegyvereit tartja. Vissza akartam kapni azokat a kardokat. Negyed órás bolyongás meg is találtam a szobáját, és a kilincsre téve a kezem, hezitáltam. Mi van ha bent van? Megráztam a fejem, nem érdekelt, ha kell akkor meghalok, de nem leszek senki ágyasa. Lenyomtam a kilincset, és meglepő módon engedett, beléptem, és körbenéztem, attól tartottam hogy bent lesz, de nem volt. Megkönnyebbült sóhajjal húztam be az ajtót, és indultam körbe a szobában. Az egyik falon felfedeztem a fegyvereket. Arra vettem az irányt, és leakasztottam őket a falról. Kellemes bizsergés futott végig rajtam, és éreztem ahogy megszólalnak.
~Hát megtaláltál minket? Már az is meglep hogy élsz~s - lelkendezett Nesme, mire persze a társa se volt rest beledumálni a fejembe.
~Még szép hogy életben van. Callistor nem tartaná meg ha gyenge lenne z~ - így Ekirei. Én meg rájuk szóltam.
- Jajj hallgassatok légy szíves, ki kell jutnom innen. Merre menjek? – kérdeztem halkan, mire kuncogást kaptam válaszul.
~Amerre jöttél Farkas~s
- Vicces vagy Nesme. Szóval? Ekirei? Te segítőkészebb vagy?- kérdeztem a jobb oldali pengét. Egy ideig nem hallatszott semmi, aztán végül is hajlandó volt megszólalni a kicsike.
~Menj ki innen. A folyosó végén jobbra és előre, utána pedig le a kőlépcsőn~ z
Remek, elindultam arra amerre mondták, és közben ismét hátamra vettem a pengéket, keresztben, és a lépcső tetejéig sikeresen eljutottam. Pár őrféle jött felfelé, de magabiztosan elsétáltam mellettük, még csak az kellett volna hogy gyanakodni kezdjenek, és rám szálljanak. Végül leértem a tágas de zord előcsarnokba és rájöttem hogy az emeletre két lépcső sor is vezet, az egyiken épp most jöttem le. Díszítés igazán nem volt, csak néhány fáklya a falakon, és pár faliszőnyeg, amire pár gondolom én, jelentős eseményt véstek fel, igazából rohadtul nem is érdekelt. Átvágtam a csarnokon ki az udvarra és újfent körbenéztem. Itt ott lovak szaladgáltak, amott katonák harcoltak egymással, nők és gyerekek bíztatták őket, ahogy egymással tusakodtak hogy ki kerüljön a földre. Egy pillanatra én is megálltam, hogy figyeljem mit művelnek egymással, aztán már csak azt vettem észre hogy hirtelen előrebucskázok, neki az egyik mellvért szerű magasodványnak. Dühödten fordultam meg, és felkészültem hogy esetleg Callistort pillantom meg, de nem, ez más volt. Magas volt, nagyon szőke és nagyon nem sok jót ígért az arckifejezése, amivel méregetett.
- Mi van tán nem férsz el seggfej? – vágtam oda neki, és úgy helyezkedtem, hogy elő tudjam húzni a fegyvereket, ha rám támad.
- Nekem jut elég hely, neked viszont semmi helyed nincs köztünk, rühes korcs – csattant fel, és legnagyobb sajnálatomra, többen kezdtek felfigyelni a kis szóváltásunkra, amit nem igen díjaztam. Hogy fogok innen így lelécelni ha folyton feltart valaki?
- Na ne mondd seggfej! – vigyorogtam vissza gúnyosan, és már szinte tényleg vártam hogy nekem essen. Láttam is hogy megrándult az arca és a következő pillanatban már kivont karddal szaladt felém, dühös vicsorral.
- Tudod hogy ronda vagy amikor vicsorogsz? Árt az egészségednek – fogadtam, és a két pengét kereszteztem egymással úgy védtem ki a támadást.
~Mit művelsz már megint?~ morrant fel Nesme. s
- Nem látod hogy küzdök? – morrantam én is és egy dühös támadásba kezdve, lazán tartva a kardom, sikerült is megvágnom az arcát amire megrándult.
- Hogy mertél megvágni engem?! – csattant fel, és egy hasba rúgással támadott meg, amit nagy nehezen kivédtem, és félre penderültem, és oldalról rúgtam meg, mire kicsit megbotlott, én pedig a hátára csaptam a markolattal, aztán azt vettem észre, hogy a combomba hasít a fájdalom, és kicsit meginogtam, de nem estem el, ehelyett újabb rohamot indítottam ellene, és ezúttal én találtam el egy jobb horoggal, amin meglepődött szerintem de nem értem rá ezzel foglalkozni. Felhasználtam az alkalmat, hogy a meglepetés erejét használjam, és kigáncsoltam, mire elvágódott, és a nyaka köré fogtam ollós mozdulattal a pengéket.
- Ha csak megmoccansz, meg fog remegni a kezem és neked véged van, seggfej! Világos voltam? – sziszegtem neki izzó szemekkel, mire csak elfintorodott, nem hiszem hogy komolyan vette a fenyegetést, mert nagyon nem úgy nézett ki. Aztán hirtelen valami mást vettem észre, inkább amolyan sokadik érzékkel éreztem hogy mögém settenkednek, és végül egy erős kar ölelt magához cseppet sem kedvesen, egy másik kar pedig a nyakam fogta satuba. Hátam egy széles, kemény mellkasnak préselődött, amivel nem bírtam mit kezdeni, így csak felmorogtam.
- Eressz el hallod?! – persze csak nevetést kaptam válaszul, és felhúzott a földről, kiszabadítva ellenfelem a kardok fogságából, és talpra is állt. Elvette kezemből a fegyvert, mire rávicsorogtam, de nem vette a lelkére.
- Nincs helyed itt, te korcs – sziszegte nekem, és valamivel arrébb vonult, nyilván hogy ne akadjon a fogva tartóm útjába.
- Hűtlen, rossz farkas vagy Kieran – hallottam meg Callistort, és besétált elém a képbe. Ahha, tehát nem ő van a hátam mögött, csodálatos. Szavait egy kemény pofon követte, amitől oldalra fordult a fejem, szám sarkában pedig vér gyűlt, amit a földre köptem.
- Szerinted majd türelmesen vártam volna a szajháid gyűjteményedbe?! Ennyire nem lehetsz idióta - vágtam neki vissza, és nem érdekelt mit szól ehhez a népség, sajnos már tudják hogy nem lenne tanácsos szabadon mászkálnom.
Vissza az elejére Go down
 
Kieran a Veszett vs Callistor
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
A Magyar True Blood FRPG :: JÁTÉKTÉREN INNEN ÉS TÚL :: Szösszenéseim-
Ugrás: