A nagysikerű könyv-és televíziósorozat, a True Blood világában játszódó fórumos szerepjáték. Csatlakozz, játssz te is velünk! Hidd el, jó móka lesz!
 
HomeKeresésRegisztrációBelépés

Share
 

 Yoshitsune Narakiho (Félkész)

Go down 
SzerzőÜzenet
Vendég
Vendég



Yoshitsune Narakiho (Félkész) Empty
TémanyitásTárgy: Yoshitsune Narakiho (Félkész)   Yoshitsune Narakiho (Félkész) EmptyVas. Jan. 29, 2012 11:26 am

Hova?: Naruto Nendaiki vagy Naruto Arrives


Yoshitsune Narakiho (Félkész) Anime_boy


Karakter lap



Általános adatok

Név: Yoshitsune Narakiho
Becenév: Yo, Yoh, Tsune
Kaszt: Shinobi/Jounin/Otogakurei (Hang) később Kusagakurei (Fű) jounin
Neme: Hímnemű
Vércsoport: 0
Születési dátum: december 9.
Kor: 23
Anyja: Kikyo Narakiho
Apja: Kaien Miyagi
Lánytestvér: Miaka Narakiho

Felszerelés:
10 kunai
10 shuriken
4 robbanóscetli
5 füstgránát
10 méter drót
2 ökölre húzható acélkarom
1 hosszúkard
1 rövidkard

Tekercsek
3 titkos tekercs, küldetésekkel, információkkal
1 üres
3 megidézhető fegyverek, kunaiok és láncok
1 váltásruházat

Kinézet

Magasság: 187 cm
Testsúly: 78 kg
Szeme színe: Lila
Haja: Hosszú, vöröses, elől egy világosabb tinccsel, ami általában eltakarja a bal szemét. Nem rejteget semmit, csak ilyen fura stílusban hordja a haját, legtöbbször szabadon hagyva.
Testalkat: Magas szikár alak, látszik rajta hogy nem kímélték az edzések során. Testén számtalan heg fedezhető fel, ezért nem szívesen mutatkozik ruha nélkül.
Homlokpánt: Egy áthúzott hangfalusi, és egy víz országi pántja van, utóbbit hordja a nyakában, az előzőről senki nem tud.
Shuriken tartó: Jobb comb
Övtáska: füstgránát, némi tartós élelem, egy kis labda
Ruházat: Többnyire szereti a kényelmes holmikat, amik hiába mutatnak lazán, mégis kellőképpen simulnak a testére ahhoz, hogy ne akadályozzák a hirtelen mozdulatokban, vagy éppen harc közben
Általában egy sötétzöld terep mintás nadrágot visel, egy fekete ujjatlan pólóval, amire a mellényét húzza fel. Kezén egy-egy bőr alkarvédő.
Ékszer: A nyakában viselt bőrpánt nem nevezhető éppen annak, viszont szívesen visel gyűrűt az ujjain. Egyszerűnek mégis dekoratívnak tartja őket.

Erősség:
Genjutsukban jó, és minimálisan szél technikákban

Jellem:
Komoly, zárkózott, nem szívesen barátkozik másokkal, megmarad a saját kis magányos világában. Elég független, így nagyon nehezen alkalmazkodik másokhoz, ezért mindig arra törekszik hogy ha valakivel közösködnie kell, akkor olyan rugalmas társat találjon, aki tud. Megfontoltan hideg fejjel gondolkozik, és ha teheti kerüli a konfliktusokat másokkal, ha csapatot vezet akkor minden lépést megfontol háromszor, nem játszik a kezében lévő életekkel. Nehezen lehet kihozni a sodrából, de nem tűri a gyermekek ellen elkövetett erőszakot, ez ellen mindig felemeli a hangját, és a kardját is. Tetszetős külleme ellenére, nem vonzza a nőket, nem bírnak megmaradni mellette az alkalmazkodási készség hiánya és a kissé tövises modora miatt. A harcokban és küldetésekben rendszerint becsülettel helyt áll, eddig még nem érkezett panasz a munkájára, annak ellenére hogy sokan az egyik legerősebb ninjának tartják, ő sosem tekinti magát annak.

Ahogyan az történt…

Minden 24 évvel ezelőtt történt, amikor Yoh szülei egymásra akadtak, és a nem mindennapi körülmények ellenére, a barátságnál szorosabb kötelék alakult ki köztük. Alapvetően a Rizsföldek országában éltek mindketten, nem is gondoltak rá hogy valaha is egymás mellett kötnek majd ki, azonban a sors mégis így hozta.

A rizsföldek országa nem éppen a biztonságáról volt híres, elsősorban a Fuuma klán miatt, aki jobbára bűnözésből tartotta fent magát. A klán tagok majdnem minden másnap rendszeresen rajtaütéseket tartottak, a kisebb falvakon, ahol már csak pár ember élt, kisebb családok, árván maradt ifjak, öregek, és sebesültek. Nem vehették fel a harcot a fegyveres ninják ellen, ők földművelők, voltak, nem harcosok. Az egyik ilyen családhoz csatlakozott egy fiatal özvegy, aki várandós volt, így veszélyes lett volna számára a menekülés és a hajsza, valószínűleg egyikük sem élte volna túl, sem ő sem a magzata. Maradt hát, és titkon fohászkodott hogy szűnjenek meg a támadások, amik azonban nem szűntek, és továbbra is a Fuuma klán emberei tartották rettegésben a vidéket. A harcosok között akadt alig egy maroknyi, akik nem ebbe a klánba tartoztak, hanem máshonnan csatlakoztak, az egyik ilyen harcos figyelt fel a várandós nőre. Megtetszett neki az arca, és a legközelebbi támadáskor magával ragadta, esélyt adva ezzel egy még meg nem született gyermeknek.

Természetesen botrány tört ki ebből, hogy mit merészel tenni, és védelmébe venni egy haszontalan nőt, aki még csak nem is az ő gyerekét hordja a szíve alatt, de aztán elcsendesültek a konfliktusok, a nő maradt, és egy borongós hajnalon kezdődött el minden egy gyermek fülsértő hangával: megszületett a kis Yoh.
A klántagoknak nem tetszett ez a hirtelen jött család amit Kaien kialakított maga körül, és megtervezték hogy ennek így vagy úgy véget vetnek. Milyen dolog volt az már hogy egy bűnöző, aki rabol és gyilkol esténként egy asszony karjaiban tér nyugovóra? Elfogadhatatlannak tartották, ahogyan azt is, hogy egyik társuk, Kaien többször is vérre menő harcokba volt képes avatkozni egy nő miatt, akit a klán többsége szajhaszámba se vett volna.

„- Nem tarthatod meg azt a nőt, ezt te is tudod – hangzottak a kemény szavak a Fuuma klán vezetőjétől, de a partnere nem nézett rá, mereven hátat fordított neki, és úgy válaszolt.
- Csak hogy nekem te, nem mondod meg mit tehetek és mit nem. – hangzott a szintén kemény válasz. – Nem vagyok tagja a klánodnak, és nem tartozom neked számadással. Egy egyesség köt ide, más semmi, de azt könnyen felbonthatjuk…
- Akkor is nekem kell engedelmeskedned, vagy megtagadsz engem? Rebbelissé válsz, Kaien? – kiáltotta a vezető, és kezdett elvörösödni az idegességtől, nem vette jó néven ha mások belebeszélnek abba, hogy mit tehet meg és mit nem.
- Túl sokat képzelsz magadról az a bajod… - sóhajtotta a férfi, és egészen egyszerűen elsétált, nem volt hajlandó harcba bocsátkozni emiatt senkivel, az életét nem élhetik mások helyette, bármennyire is szeretnék.”

A klánbeliek tiltakozása és rosszallása ellenére a férfi azon a napon is a nő mellett tért nyugovóra, megcsodálva a kis jövevényt, akit hirtelen ötlettől vezérelve el is nevezett.
- Isten hozott Yoshitsune. – a gyermek, mintha értette volna, - közben pedig dehogy értette- boldogan felgügyögött, üdvözölte az anyját, és az apjának hitt férfit. A napok csendesen teltek, a nő állapota helyreállt a szülés után, ismét tette a dolgát, és foglalkozott a kicsivel, Kaien pedig mintha mi sem történt volna, eljárt a klánnal fosztogatni, és rabolni. A nő soha nem csinált jelenetet, vagy botrányt hogy a férfi koszosan, véresen, sok halállal kezein tért vissza. Nem hibáztatta sosem, s nem is várt mást, őszintén csodálkozott rajta hogy még él egyáltalán, és a fia is. Yoshi pedig szépen növekedett, evett rendesen, és az éjjeleket is átaludta.
Ám ennek ellenére, hogy milyen jó gyermek volt, nem nyerte el a klán tetszését, még mindig rosszallón néztek Kaienre amiért ilyen bolondos álmot kerget, hogy családja legyen, egy asszonya, meg egy fia. Ezt tűrhetetlennek tartották, és nem kellett sok idő, ebből majdnem mindennapos viták, és veszekedések lettek, ahogy a fiúcska nagyobb lett, és minden érdekelni kezdte, mindenre rákérdezett, mindent látni akart. A klán tagjai őrjöngtek a gyerektől, aki csak természetes tudásszomját szerette volna kielégíteni.

„- Ez tűrhetetlen! – csapott az asztalra a klán vezetője, aki osztotta emberei nézetét, hogy amit az embere művel, az megengedhetetlen, mégsem tudott ellene sok mindent tenni, mert mégis csak az egyik legjobb harcosa volt. A szerződés értelmében nem volt a főnöke, és csak a rajtaütéseken számított a szava, szerette azt hinni magáról, hogy ő parancsol, és mint mindig, most is érzékenyen érintette, hogy nem. Kaien felett nem volt hatalma, és már csak ez is csípte a szemét.
- Mégis micsoda? – kérdezett vissza a férfi, és nyugodtan állt az őrjöngő óriással szemben. Nem vesztette el a hidegvérét, és rezzenéstelenül állta a másik tekintetét, amiben lassacskán, az őrület tüze lobbant.
- Hogy egy nyomorult kis korcs, mindent elrontson, és mindent megrongáljon! – csattant fel, mire természetesen a másik arca beborult, szeme elsötétült, tartása feszültebb lett. Mégis csak az ő kis „családjáról” volt szó ebben a vitában.
- Még csak gyerek, kíváncsi, minden érdekli, ebben nincs semmi rossz. Később még akár jó harcos is lehet belőle ha kiképezzük – érvelt ellen a férfi, mert hitte, hogy a fiú fogékony lesz a harci tudásra, és majd a nyomdokaiba léphet, és viheti tovább a fegyvereit és hírnevét a harcban, még ha nem is vérszerinti fia.
- Később… meg talán… elegem van ezekből – morgott elégedetlenül a nagy ember, de aztán megfordult, és lezártnak tekintette a beszélgetést, Kaien pedig visszaindult a szállásra, hogy magához vegye fegyvereit, mert este megint portyára indultak.”

A kis Yoh körül egyáltalán nem volt békesség, és szeretet hiszen, valami okot mindig találtak rá hogy bántsák, és volt hogy ez ellen az apja sem tudott mit tenni, mert kezdettől fogva apának nevezte Kaient, aki szinte megmentette az életét. Ha akkor nem viszi magával a nőt, nem valószínű hogy a fiúcska megszületik. Ahogy felnőttebb lett, négy-öt éves körüli, elkezdték tanítgatni, a maguk durva, mocskos módján, hogyan kell bánni a fegyverekkel, és a szavakkal, hogyan kell bármit elhitetni az emberekkel, átverni majd csapdába csalni őket. A klán vezetője, kezdte belátni hogy a gyerek, még valóban a hasznára lehet, hiszen legjobb harcosai is kezdtek megöregedni, és veszítettek fizikai kondíciójukból, így nem lett volna rossz az utánpótlás. Yoh tehetségesnek mutatkozott a dobófegyverek iránt, és jól bánt a rövid kardokkal, és tőrökkel. Nap mint nap szigorúan, és keményen edzették, és a kis fiatal test mindig igyekezett hozzászokni ehhez. Szálkás alak kezdett formálódni, egy gramm felesleg nélkül.

„ – Gyerünk kölyök, nincs lazsálás! Nem hallod? A szentségedet – jött a kíméletlen korholás, mikor a fiúcska kimerülten a földre rogyott. Lehetett vagy 7 éves, és fegyverrel a kezében lihegetett a földön. Fáradtan, elkínzottan emelte fejét oktatójára, aki a klán egyik jó harcosa volt. Arcán neki is verítékcseppek csillogtak, de felnőtt lévén, több ereje volt. Közelebb lépett, és kíméletlenül belerúgott a gyerekbe, aki nagyot nyögve terült el előtte. Nem volt ritka ha kapott, mert nem volt elég szívós vagy kitartó, és most megint kezdetét vette egy kíméletlen verés.
- Nem lazsálunk! Ennél erősebbnek kell lenned, mert meghalsz, megölnek érted?! Megölnek! – üvöltötte a hang, és a fiú fájdalmas kiáltásokkal viselte a keményen záporzó ütéseket, ellenállni ugyan mindig megpróbált, de mindig alulmaradt. Gyűlölte ezt a procedúrát, de nem tudott kitörni, és nem tudott elmenekülni sem, még nem volt hozzá elég erős. De majd egyszer, talán…”

8 éves korában már a maga korabeliek között a legjobbnak nevezhető lett. A harcosok még mindig ugyanúgy piszkálták, durva módszereikkel tanították, de nem is ez az ami meghatározta ezt az életszakaszt, hanem édesanyjának elvesztése, ami váratlanul, és lesújtóan érte. Kaien mondta meg neki, hogy a nő holttestét megtalálták a klán házaitól nem messze, és a nyomok vadállat támadására mutatnak. Yoh szerette az asszonyt, aki könnyes szemekkel ápolta mindig, ha a durva férfiak megverték, és mindig dúdolt neki amíg kisebb volt elalvás előtt. Fájdalom töltötte el, és elszaladt. Ki, messze a közeli kis erdőbe, hogy ott sírja ki bánatát, ne találhassanak rá, és békén hagyják, amíg elgyászolja édesanyját, akihez a legszorosabb érzelem fűzte. Az erdő felé futtában, kétszer majdnem felbukott, és az erdőbe érve kirobbant belőle a zokogás, egy pár órácskára egyszerű kisgyerek lett, aki hőn szeretett anyját siratta, és nem a harcosok játékszere, aki kedvük szerint képezték ki a legaljasabb gonoszságokra. Elhevert egy bokor alatt, és ott sírt, és vissza emlékezett mindenre, ami az asszonnyal volt kapcsolatos.

„- Mozogjatok már az isten verjen meg titeket nyomorult banda! – csattant fel a klán vezetőjének, Reikinek a hangja, ahogy dühtől tajtékozva ide-oda sétált, öles lépteivel. Nem hitte el, hogy a Tűz országa tényleg képes volt támadást szervezni ellenük. Ugyan még nem ért oda a csapat, de kiküldött őrszemek jelentették, ami azt jelentette, hogy szorítja az idő, hogy felkészülhessen a védekezésre. Kaien nem volt a táborban, az első csapda vonalat ellenőrizte és állította félre az oda nem kellő holmikat vagy éppen újoncokat. Számított erre, végül is nem maradhatott örökre rejtély a klán búvóhelye, még ha ezt sokan nem is akarták elismerni. Ahogy az erdőn át ágról ágra ugrált, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy helytelen ez az egész, és mi lesz a fiúval ha ő meghal? Ahogy idáig ért a gondolataiban, meghallotta a halk szipogást, és nyöszörgést, és megdermedve zuhant le a föld felé, hogy megtalálja a hang forrását. Nem kellett pár perc, hogy megtalálja Yoht, ahogy az egyik bokor alatt hasalva, szakadozott ruhájában az anyját siratja. A gyermek szeme már vörös volt, ahogyan az orra is, és szaggatottan vette a levegőt, látszott hogy nem most kezdte el a sírást, és nem is mostanában fogja abbahagyni. A férfi letérdelt mellé, és talán életében először, gyengéden magához ölelte a fiút, a fiát ahogyan mindig is tekintette. Aztán halkan megszólalt.
- Tudod, nekem is hiányozni fog… És annyira volt az állattámadás, minthogy én egy barlangi medve vagyok. – erre a fiúcska felnézett apja kegyetlen vonású arcába, amitől sosem ijedt meg, és biccentett. Gyermek létére is felfogta hogy mi történt. A következő amit meghallottak, iszonyatos harci ordítás volt, mire Kaien felpattant.
- Maradj itt fiam, bármi történik is, maradj itt. Ha én meghalok, neked kell megbosszulnod engem. Tudom hogy képes leszel rá – búcsúzott el, és a következő pillanatban felugrott az egyik ágra, és nagy sóhajjal visszaindult, amilyen gyorsan csak tudott. Yoh pedig ott maradt a bokor alatt, ahogyan apja utasította.”

Órákkal később, bár a fiúnak, éveknek tűnt, előmerészkedett a bokor alól, és mivel nem hallott semmiféle csatazajt, vagy ordítást, lassú, botladozással visszaindult a táborhelyre, bízva abban, hogy apja azért nem jött érte, mert lefoglalja a sebesültek ellátása, és a holttestek elszállítása. Félve, a torkában dobogó szívvel lépkedett, aztán gyorsabban, és még gyorsabban, a végén már futott, rettegve a tudattól, hogy mit fog ott találni. Ahogy odaért, legnagyobb félelme igazolódott be, ugyanis valóban mindenhol holttestek voltak, de ezek a Fuuma emberei voltak, nem a támadóké… A mészárlás szélén térdre esett, és egy kövér könnycsepp remegett a szemében, ahogy végignézett a töméntelen pusztításon, amit végeztek. Látta, az egykori tanítóit holtak heverni, látta hogy Shunako úgy halt meg hogy két ellenséges ninjába mártotta a kését, ő maga pedig hátulról kapott végzetes sebet, mindenki keményen küzdött, de túlerőben voltak a támadók. Fagyott rémületéből, kilábalva, közelebb botorkált és apját kereste, remélte túlélte a férfi az összecsapást. A barlang bejárata előtt talált rá, félkörben körülötte halott ellenség, Kaienből pedig három nyílvessző állt ki, de még holtában is markolta fegyverét. A gyerek odamászott hozzá, mert lábai felmondták a szolgálatot, és a nap folyamán másodszor fakadt hangos sírásra. Reszkető kezekkel oldozta le apja fejéről a fejpántot, hogy magával vigye, mert tudta, itt nem maradhat. Addig várt, míg besötétedett, végül magához vett pár tőrt, és dobócsillagot, valamint apja kardjait, noha nem tudta valami jól használni őket, emléknek tekintette. Az erdő felé botorkált, hogy egy másik országba menjen, de igazából csak cél, élelem, és felszerelés nélkül indult útnak. Összezavarodva és összetörve, végtelen gyásszal és haraggal szívében.

„A mai napig nem emlékszik rá, hogy került a konohai ninják táborába. Emlékezett rá, hogy gyalogol az erdőbe és sokszor elhomályosodik előtte a kép, a könnyeitől, és csak egy nagy, hosszú zuhanásra emlékszik, majd tűz melegére és beszélgetés foszlányaira.
- Honnan jöhet? Gondolod túlélte a klán halálát? – kérdezte egy hang, mire egy másik válaszolt rá. Valamivel lágyabban, de nem kevésbé határozottan csengett.
- Őszintén szólva fogalmam sincs. Amikor feldúltuk a barlangot, senkit nem találtunk ott, aki túlélte volna.
- Mindegy is, azért a klánért nem kár, emlékezz csak, mennyi gyilkosság száradt a lelkükön… - horkan fel egy másik hang, mire egyetértő morajlás hangzik fel, de a hang folytatja. – Inkább azt döntsük el, mit kezdünk a fiúval. Ahogy nézel alig van benne élet, és ha klánnal élt, nem igazán kímélték szerencsétlent. Nézzétek csak milyen sebes a háta...
- A legjobb lenne ha elvinnénk magunkkal, és a Hokage-sama döntené el mit akar vele kezdeni... – hallatszott egy javaslat, mire többen rákontráztek, hogy ugyan minek cipeljenek magukkal egy gyereket.
- Ha itt hagyjuk, meghal! – csattan fel a lágy hangú férfi.
- Meg is érdemli ha azokkal a gyilkosokkal volt együtt! – hangzik a kemény felelet, mire egy női hang is beleszól.
- Kezdlek unni titeket! Könyörgöm, nézzetek már rá, úgy néz ki mint aki önszántából élt velük? Tele van sebekkel, alig él... Szerintetek talán direkt kérte hogy megverjék és megalázzák?! Ennyi eszetek nem lehet már!
- Jól van jól van… nem kell megenni… csak nem tudok mit kezdeni a helyzettel... – szólalt meg kissé visszafogottabb hangon a morcona férfi.
- Akkor elvisszük magunkkal, és aztán…- elhalkult a hangja, legalábbis Yoh már nem hallotta, visszasüllyedt a hívogató, fekete mélységbe, ami álommentes álmot ígért, amit ő boldogan elfogadott.”

Ismét az áldott feketeség, a mély semmi, ahogy magában mindig nevezte az ájulást. Mikor felébredt nem emlékezett szinte semmire, csak azt tudta hogy egy új helyen van, ami kicsit sem hasonlított az előző életterére. A fehér kórházi ágy, ahol feküdt nagyon puhának tűnt, mintha még nem aludt volna ilyesmiben. Erőltette a szemét, hogy maradjon nyitva, és nézzen körbe. Az ágy mellett egy kis szekrényke állt, rajta pár szem gyógyszer és egy pohár víz, valamint az apja fejpántja. Nem tudta mire ébredt fel igazándiból, aztán meghallotta a hangokat.

„- Nem tudom, valószínűleg sokkot kapott, lehet hogy nem fog emlékezni semmire ami azelőtt történt mielőtt rátaláltatok.
- De hogy kerülhetett hozzá az a fejpánt? Szinte biztos nem az övé, ahhoz túl nagy…
- Nem tudom, de szerintem ezt majd tőle kérdezd meg. Hátha el tudja mondani…”

Itt elhalkultak a hangok, mert a beszélgetők eltávolodtak, és ő magára maradt, az emlékei… nélkül. Fogalma sem volt, hol van, és hogy került ide, kik hozták és miért. Kis idő múltán ismét csoszogásra lett figyelmes, és fejét nagy erőlködésekkel az ajtó felé fordította és látta, hogy egy nem túl magas, fehér leplekbe öltözött idős férfi lép be hozzá, fején furcsa kalappal. Arckifejezése elgondolkodó volt, mintha komoly súlyok nyomnák a vállát. Nem szólt semmit, csupán végigmérte a fiút, és egy másik ágyhoz sétált, az ott heverő férfivel váltott pár szót, aztán távozott is, épp oly csendesen és komolyan, mint ahogyan jött. Yoh hosszasan nézett utána, nem tudta hova tenni magában, nem hasonlított azokra akiket… akikkel mit is csinált? Összeráncolta a homlokát, tudta hogy valami fontos történt, de nem tudta micsoda, és bármennyire erőltette is magát nem emlékezett.

Pár nappal később rendbe jött annyira, hogy kiengedjék a kórházból, de fogalma sem volt hova kellene mennie, és hogy miért. Ekkor egy konohai chuunin jelent meg előtte, a hírrel, hogy a Hokage-sama hívatja, és kövesse őt, mert odaviszi. Elindult az idegen nyomába, és utcákon át haladtak előre, Yo pedig csak nézelődött, próbálta felismerni a helyet, és beazonosítani az embereket. Végül megálltak egy impozáns épület előtt, és beléptek. Folyosókon át kanyarogva végül odaértek a célhoz, ahol Yo ismét láthatta az öreget a kórházból, bár most nem szólalt meg, egy mellette álló férfi beszélt.

„ – Már vártunk Yoshitsune, Yoshitsune igaz? – kérdezte és mikor a gyermek bólintott elkezdett kérdezősködni, hogy honnét jött, és mi történt vele, de ő csak ugyanazt a választ tudta adni mint eddig is:
- Nem tudom… én… nem emlékszem sok dologra, csak a nevemre...
- Arra sem hol éltél és kikkel? – szándékosan nem kérdez rá a Fuuma klánra, úgy várja a választ.
- Nem, sajnálom, de nem emlékszek… - válaszolja, és kicsit bizonytalanul várja hogy mi lesz a sorsa. Mert tudja, hogy itt most arról döntenek hogy mi legyen vele, megölik, száműzik vagy befogadják.
- Nos, mivel nem emlékszel a múltadra, Hokage-sama úgy véli, megérdemelsz még egy esélyt, így itt maradhatsz a faluban, mint konohai polgár, és az akadémián megmutathatod, mit tudsz. Persze, kapsz magad mellé egy segítőt, akitől kérdezhetsz ha valami nem világos, és aki elmagyarázza hogyan mennek itt a dolgok. Gorou lesz az a személy – mutat egy chuuninra, akinek mahagóni színű haja van, és barátságos barna szeme.
- Én…nagyon köszönöm... – szólalt meg végül Yoh, nem tudva ilyenkor mit kell csinálni, de felfogta hogy ez egy új élet lehetősége a számára. Nem is ejtette hogy mennyire.”

Akadémiai évek és a genin vizsga

Az új eséllyel élve, elment az akadémiára, ahol kísérője megmagyarázta a rendkívüli jelenlétét, és elhelyezték az egyik kezdő csoportba, ahol éppen hogy ismerkedtek a fegyverekkel, és a technikákkal. Hamar kiderült, hogy a gyakorlati tudása nagyobb mint a többieknek, így egy csoporttal feljebb került, és ott folytathatta a tanulmányokat, az elméleti résszel, és az alap jutsukkal. Az elmélettel és gyakorlattal haladt szépen, mint a többiek, de valahogy a szociális életbe nem tudott belerázódni, nem tudott közelebb kerülni az ottani diákokhoz, és nem értette miért más, vagy pontosabban miben más mint ők, miért nem tud fesztelenül játszani vagy beszélgetni. Sokszor hívták hogy játszon velük ninjásat, mert gyors volt, és a reflexei is jók voltak, de rendszerint elutasította az ajánlatot, valami érthetetlen okból, és inkább magányosan sétált, vagy éppen gyakorolt. Kedvelte a magányos, egyedül töltött időt az egyik kiképzőtéren, ahol csak ő volt, az egyik báb, és a shurikenek valamint kunaiok. Gyakran művelte ezt, és a vizsgára, ami az akadémia végét jelentette, arra is itt készült fel. Egy szó, egy panasz nélkül gyakorolta a technikákat, egészen addig amíg nem sikerült, az sem érdekelte ha összeesett a fáradtságtól akkor is felállt, bár maga sem tudta miért küzd ilyen keményen, nem emlékezett rá, hogy ezt nevelték bele kemény veréssel és erőszakkal. Volt pár alkalom amikor megkísérelték hogy vele edzenek, hogy kicsit bevonják maguk közé, és barátkozzanak vele, de nem bírták vele a lépést, annak ellenére hogy nem volt kimagasló képességű tanuló. Csupán keményebben dolgozott és egyre többet akart, és az sem rettentette vissza, hogy a genin vizsga előtt egy nappal még nem volt képes a Henge no jutsura, nem aludt egész éjjel, és kis híján az ájulásig hajszolta magát, de meglett az eredménye.

„Emlékezett, mindenre ami aznap történt. Az egész terem tele volt, és a Hokage és két másik férfi volt jelen, hogy felügyeljék a vizsgát, és hogy a tanulók meg tudják-e csinálni a választott jutsuikat. Mivel Y-al kezdődött a neve, a sor végén volt, kis híján az utolsók között, letette a fejét az egyik padra, hogy figyelje a társait, de szinte azonnal elnyomta az álom, hiába az egész éjszakás edzés megbosszulta magát. Mikor rákerült a sor, Gorou ébresztette fel, hogy most ő következik. A padsorok mentén kibotorkált a vizsgáztatók elé, és várta melyik jutsut kell végrehajtania. Kettőt kértek a Bunshin no jutsut, és a Henge no jutsut. Bemutatta mindkettőt, sikeresen leutánozva Gorou alakját, aztán csinált belőle még kettőt, és körülbelül itt ért az ereje végére, mert ha nem kapja el valaki összeesik. Még hallott valamit mielőtt végképp kikapcsolt.
- Szép munka, figyelembe véve hogy egész éjjel kint volt a gyakorlóterepen. Jó ha nem betegszik meg.
- Egész éjjel gyakorolt? – hüledezett egy másik hang.
- Hihetetlen egy kölyök. A kitartása…sokan megirigyelhetik tőle... – hangzott egy másik hang, őt viszont teljesen elnyelte a sötétség, és egy nappal később a saját kis szobájában ébredt fel. Az ágya melletti kis szekrénykén egy pohár víz és a konohai fejpánt, amit kiérdemelt, de elájult mielőtt átvehette volna. Kissé szomorkásan emelte fel, nem volt senki olyan az életében akinek elújságolhatta volna, aki örülhetett volna a sikerének az oktatókon kívül, de azok értelemszerűen nem a családja. Furcsa módon az jutott eszébe, teljesen nem ideillő módon, hogy az apja…ő nem helyeselné ezt. Végül mikor felkelt, mégiscsak felvette a fejpántot, és immár geninként nézett az előtte álló nap elé. El kellett mennie az akadémiára, hogy megtudja, melyik csapatba fogják osztani és ki lesz a sensei-e. Nem repesett ugyan a csapattársakért, így csak azért imádkozott valami földöntúli hatalomhoz, hogy olyan embereket kapjon, akik képesek alkalmazkodni, és nem fognak egész nap a nyakába lógni hogy ugyan mi baja van, ha épp nincs beszédes kedvében.”

Ahogy beért az akadémiára, egy igen népes csoporttal szembesült, mindenki egy üzenőfal előtt tömörült hogy megtudja, kikkel kerül egy csapatba és ki lesz a vezetőjük. Felsóhajtott, és a közeli fára nézett, majd úgy döntött felmászik rá, és megvárja amíg kicsit elfogy a tömeg. Fél órát kellett erre a jelenségre várnia, mire volt értelme leugrania, hogy megnézze hova került. Az üzenőfal előtt állva, a nevét keresve, megnézte több társát hogy kikkel került össze, néhányat nem tartott jónak, de nem az ő érdeme volt ezt eldöntenie. Amikor megtalálta a saját nevét, felnyögött, és hálát adott az égnek. Egy fiúval és egy lánnyal került össze. A fiút, Akitának hívták, a lányt pedig Nomorinak. Felületesen ismerte csak őket, benne voltak mindketten abba a körbe, akik folyton hívták magukkal, játszani vagy csak kirándulni. A vezetőjük pedig egy harmincas éveiben járó férfi lett, Yurano sensei. Yoh még életében nem hallott erről az emberről, és az üzenő rovatban is csak annyi állt, hogy másnap találkozzanak az egyik kiképzőterepen hogy megismerkedhessenek egymással.
Vissza az elejére Go down
 
Yoshitsune Narakiho (Félkész)
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
A Magyar True Blood FRPG :: JÁTÉKTÉREN INNEN ÉS TÚL :: Karakterek máshová-
Ugrás: