Parkoló a bár előtt

A Fangtasia előtti parkoló.

Egy teljesen új város mindig tele van izgalmakkal, kérdésekkel amik csak a válaszokat keresik, de én nem azért jöttem ide, hogy azokra a bizonyos kérdésekre feleljek. Nem vagyok rendőr, se valamiféle magán detektív, szóval a válaszok nem érdekelnek. Én az vagyok aki miatt a kérdések születnek.
Mindig izgalmas egy ismeretlen helyre menni, legalább is nekem. Vannak akik nagyon félnek az ismeretlentől, de én nem ide tartozok. Ha olyan lennék akkor el se jöttem volna otthonról, hanem vállaltam volna a tetteim következményét, de ebbe nem akarok bele menni. Régen volt, már a feledés homályába vésznek el azok a napok, amikor még csak ártatlan kicsi lányka voltam.
Kellenek ismerősök. Olyan alakok, akik segíteni tudnak nekem, ha szükségem van valamire, mint például munkára, vagy szállásra, vagy bármi másra. Ilyen ismerősöket egy féle képen lehet szerezni, méghozzá úgy, hogy ki húzom őket valamilyen jó nagy slamasztikából. Lehet, hogy ezek az ismeretségek csak addig élnek, amíg nem lesznek viszonozva, de nekem az is bőven elég. Mindenkitől egy… és már enyém is lesz ez a város, persze csak képletesen. Nem óhajtok semmiféle hatalomra sem szert tenni, még… Hisz még egy falkának sem vagyok a tagja, mindig a saját fejem után mentem, nem szeretem amikor megkötéseknek kell eleget tenni. Az olyan kiábrándító.

A ma esti sétám a helyi klubbok felfedezésére szolgál. Megtudni, hogy melyik vezetőjét érdemes keresni, ha melót szeretnék. Külsőm persze most is tökéletes, mint mindig. Tűsarkú cipő, rövid, fekete nadrág, és egy elegáns, és figyelemfelhívó fűző van most rajtam. A fűző fekete, vérvörös csipkével díszített. Az egyik kedvenc darabom. Hajam kiengedve, nem vasaltam ki, szóval lágy hullámokban omlik le a derekamig. Sminkem nem erős, csak épp annyira, hogy jobban kiemelje a szemeimet.

Fangtasia… érdekes név, az első utam ide hozott, leszálltam a motoromról, és a bejárat felé sétáltam, mikor meghallottam, hogy valaki bőszen könyörög valakinek, hogy hagyja békén… Ekkora szerencsém lenne, hogy már az első estén belebotlok egy ilyen alakba? Szépen, magabiztos járással közeledtem feléjük, remélve, hogy nem csak az a tag hím aki könyörög, hanem a másik is… mikor megláttam őket sajnos csalódnom kellett. Az egyik hím volt, de a másik sajnos a gyengébbik nemet képviselte. Ha pasi lett volna könnyű szerrel le tudtam volna vajazni az egész helyzetet, mivel nincs olyan, aki ellen tudna nekem állni, de hát most egy nőt kell valahogy eltüntetnem az útból. Már tudom is, hogy hogyan.
- Kellemes estét!- szólalok meg doromboló hangon.
- Nem akarok beleszólni, de tényleg egy tök idegennek szeretnéd a vérét venni? És ha sino aidse van? nem tudod kiszagolni drágám nem igaz? jobb nem kísérletezni. Bármit is tett ez a fiatalember biztosan nem gondolta komolyan.. - Mondom a nőnek, teljesen barátságos hangnemben, úgy, mintha már én is jártam volna az ő cipőjében, ami persze lehetetlen, de jobb elhitetni a másikkal, hogy megértjük a problémáit. Az hogy elengedi e a fiút avagy sem csak és kizárólag tőle függ, nekem igazábók teljesen mindegy, én csak felhívtam egy apróságra a figyelmét…

Biztos voltam benne, hogy nagyon nehéz dolgom lesz a nővel, hogy majd lyukat kell a hasába beszélnem minimum, vagy mint 2 nő el tudtunk volna valamiről dumálni, hátha közben elfelejti, hogy épp egy pasast fojtogat, valószínűleg valami pitiáner ügy miatt.
Csöndben maradok, és kíváncsian hallgatom, hogy mit is mond az éppen levegőért küzdő fickó. Meleg lenne? Remek! Egy meleget mindig jó ismerni, megvannak a maguk kapcsolatai, és általában nem is néznek ki rosszul, pont úgy mint az itt lévő tag.
Nem kis meglepetésemre a vámpír elengedte a férfit, és velem próbál flörtölni. Mi a szösz? Oké, ez bók meg minden, de én a férfiaktól várom el ezt, igaz, mindig is tudtam, hogy a nőknek sem vagyok teljesen közömbös.
Egy pillanatra elgondolkozok, hogy ebből a helyzetből hogyan is vághatnám ki magam úgy, hogy szépen megúszhassam a dolgokat. Elvégre egy nővel van dolgom, hasonló képen gondolkodhat, mint én, szóval annyira nem lehet nehéz leszerelni.
- Valóban, én biztosra állíthatom, hogy nem vagyok beteg, viszont velem van egy kis bibi ami neked nem hiszem, hogy tetszeni fog. Én kizárólag egy csapatban játszom, és abba a csapatba nem a velem azonos neműek tartoznak, nagyon sajnálom.- Na ez vajon kellőképpen finom vissza utasítás volt? Remélem igen. Na meg azt is, hogy a srácnak van annyi esze, hogy most amíg teheti megpattan innen. Legalább is olyan távolra, hogy még utol lehessen érni, és válthassak vele néhány szót. Eszemben sincs kioktatni, vagy hegyi beszédet tartani, én csak ismerkedni jöttem ide.
Amit mondtam a vámpírnak az igaz, persze vannak kivételek, de olyan, hogy én kizárólag egy nővel vagy többel összefeküdni? A-a. A képletben mindig kell lennie egy hím neműnek is. Legalább is én csak így játszom.
Mellesleg jobb, ha a vámpír velem nem játszadozik, se perc alatt át tudom neki szabni az amúgy sem valami fényesre sikerült arcocskáját.

Várom, hogy a vámpír mit is fog a szavaimra reagálni, bizonyára nem lehet egy észlény, ha így próbált meg felszedni, és én még illedelmes is voltam vele. Megtanultam már rég, hogy az ilyen emberek szintéjre nem szabad lesüllyedni, mert akkor ott legyőznek a rutinukkal, de ha máshogy szólalok meg, akkor vissza vonulót fújnak. Csak kellőképp türelmesnek, és határozottnak kell lenni. Én meg jelen pillanatban ennek a két tulajdonságnak vagyok a megtestesítője.

Sokan azt válaszolták volna a vámpírnak, hogy „majd ha csapatot váltok, téged értesítelek először” De én minek is hitegessem szegénykét? Én, sokakkal ellentétben megválogatom azt, hogy kit is engedek közel magamhoz, ilyen téren, meg úgy alap járaton is. Na mind egy is. Várom, hogy a vámpír végre lelépjen, nem akarok most ennél nagyobb konfliktusba keveredni vele. Igaz, ha nagyon muszáj lett volna, akkor megtettem volna, igazán szép a jobb egyenesem.

Mikor a férfi megszólal, akkor elmosolyodok. Igen, pontosan ezekre a szavakra volt szükségem! Minden úgy alakul, ahogy azt előre kigondoltam, és ez igazán megnyugtató, és persze természetes. Hisz amit én eltervezek, az úgy is van. Jah, és nem vagyok egoista.
Kinyújtottam felé a kezemet, hogy ha elfogadja akkor segítek neki föltápászkodni.
-Nagyon szívesen. Remélem nem elmenni készültél, hanem velem tartasz egy ital erejéig. Vagy legyen inkább rögtön kettő? – Nem fog vissza utasítani, nem teheti meg, már csak illendőségből sem.

A szavainak örültem, bár tudtam, hogy nem fog it hagyni, hogy köszi, a segítséget, viszlát. Engem nem szokás ott hagyni, csak úgy.
-Kétlem, hogy újra beléd, vagy belém kötne, de ha máshol biztonságosabban érzed magad, akkor üljünk be máshova, nekem teljesen mind egy. A lényeg, hogy tudjunk valahol nyugodtan beszélgetni. –Én nem félek attól, hogy újra ránk szállna az a nő, maximum ha még sem hagyna minket békén, szívesen bemutatkoznék neki átalakult formámban is. Ahhoz viszont nincs kedvem, hogy a beszélgető partnerem folyton azt lesse, hogy mikor is közelít majd felénk egy másik, vagy éppen ugyan az a női vámpír.
- Ha egyszer már segítettem, akkor miért ne segítenék máskor is? - mondom neki, majd villantok neki egy mosolyt is, a mosoly abba a fajtába tartozott, amitől a férfiak elalélnak. Volt már alkalmam gyakorolni, és most nem hagyhattam ki, hogy ezt ne dobtam volna be.
- Örülök, hogy megismerhetlek Silvero, én Adriana vagyok. És bőven megelégszem azzal, ha majd mesélsz nekem egy kicsit a városról. Nem rég jöttem, és még nem igen volt alkalmam körül nézni. – Várom, hogy akkor hogyan is dönt. Maradunk, és bemegyünk a klubba, vagy elmegyünk máshova ahol nyugodtan lehetünk?

Kissé meglep, hogy vissza akar menni a bárba, de ezt nem mutatom ki. Igazán kedves tőle, hogy nem akar eltéríteni az eredeti tervemtől, csak azért, mert neki volt ott egy kisebb incidense. De most már itt vagyok én, és bármilyen helyzetbe is sodorjon, az hogy Silver velem van, én mindenből kidumálom magamat.
-Nem kell igyekezni, csak legyél önmagad, ha mégis lenne egy kisebb incidens, attól csak még izgalmasabb lesz az esténk, vagy tévedek? -nyílvánvalóan nem tudja, hogy mi vagyok, talán akkor bátrabb lenne egy csöppet, vagy akkor talán tőlem kezdene el félni? Remélem nem, bár azt, hogy mi vagyok, ha rajtam múlik, nem fogja megtudni. Egy kicsit magasabb a testhőmérsékletem, mint az átlagembernek, de ez csak nem tűnik majd fel neki?
Elmosolyodtam, hogy fölajánlotta a karját, ez igazán aranyos gesztus. Belekaroltam, kicsit furcsa volt, hogy pár centivel alacsonyabb nálam, általában igyekszek mindig nálam magasabb férfiak társaságát keresni, de én is tehetek kivételeket. Lehet, ha levenném a cipőmet, akkor már Ő lenne magasabb, de most ott van rajtam, és az dob egy 10 centit a magasságomon…
- nem vagy valami jó véleménnyel a városodról. Ennek az az oka, ha hogy túl sokszor keveredtél bajba, vagy esetleg valami más miatt ez a véleményed?- mondom, miközben megyünk be, mikor beérünk akkor körbenézek, kellemes helynek néz ki, bár én nem vagyok harapás függő, de tudom, én is jól tudom majd itt érezni magam.

Eric


Nem örültem amikor az a kedves női hang felhívott a Barnes & Noble kiadásért felelős osztályáról azzal, hogy lerövidítették a határidőt, és a következő könyvem a vártnál 2 hónappal korábban fog megjelenni, így legyek szíves a kéziratot a következő hónap végéig eljuttatni hozzájuk. Csakhogy, még nem vagyok sehol sem az írással, így nincs mit elküldenem nekik.
Letettem a telefon, felkaptam egy testhez álló farmert, hozzá egy fehér blúzt, lapos piros cipőbe bújtam, Felkaptam a táskámat, a kulcsaimat, egy térképet és kocsiba vágtam magam. A Shreveporti kirendeltségüket céloztam meg, muszáj volt, hogy beszéljek erről az ügyről velük, értsék meg, hogy nem rövidíthetik le csak így ukk-mukk-fukk a határidőt.
A Shereveportba vezető utat már ismertem, de a városon belül még nem tájékozódtam túl jól. A térkép segítségével valahogy csak megtaláltam őket és bementem, hogy beszéljek velük.
Legalább két órába telt, mire sikerült kompromisszumot kötnöm velük. Ilyenkor hiányzik a legjobban Nigel. Ez az ő dolga volt, és remekül tudott alkudozni, ha a határidőkről volt szó.
Újra autóba ültem és elindultam haza. Azaz, hogy haza felé mentem volna, ha sejtem, hogy hol is vagyok pontosan. Ide felé jövet mérges voltam és nem figyeltem meg merre is jöttem végig. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogyan találtam meg az irodát, és, hogyan lehet, hogy most meg halvány lila gőzöm sincs arról, hogy hol is vagyok. Miközben egyik kezem a kormányon, addig a másik a térképpel babrál...
Miután egy laza manőverrel majdnem áttekeregtem a szembejövő sávba, megállapítom, ez így nem mehet tovább, muszáj megállnom. Bekanyarodom egy bár parkolójába.
Megpróbálom kisilabizálni a térképen, hol is vagyok. Ehhez azonban ki kell szállnom az autóból, hogy keressek egy utcatáblát. Csak ekkor tűnik fel, hogy hol is álltam meg. Fangtasia. Ó. Hát ez nem hangzik valami biztatóan, hiszen az elnevezésből egyértelmű, hogy ez bizony egy vámpírbár lesz. Ráadásul a Nap már lenyugodott. Remek. Gyorsan kikeresem a térképen, hogy hogyan is tudok tovább menni, lehetőleg minél hamarabb. Vissza a kocsiba. Beindítom, ám ekkor ez a masina cserben hagy. Nem indul. Egy darabig próbálgatom még, de semmi értelme. Megmakacsolta magát, ez innen el nem fog mozdulni.
Hogy az a jó.....
Megnézem a táskában a telefonomat, majd hívok egy autómentőt. Hát ezt nem hiszem el! Kiborítom a táskát, miután könyékig feltúrtam, és nincs meg a telefon. Otthon hagytam. Ez a nap egyre szebben alakul...
Kiszállok az autóból és mérgemben bevágom az ajtaját. Kezemben még mindig a térképet szorongatom, és eszembe jut, ha lett volna annyi eszem, hogy beszerezzek egy GPS-t, akkor ez az egész nem történt volna meg. Legalábbis nem itt. Mérgemben összegyűröm a térképet és a bár oldala felé hajítom, de azt nem tudom, hogy hol is ért földet. Ha szerencsém van, nem találtam el vele senkit. Kicsit kifújom magam.
Aztán elindulok arrafelé, amerre a térképet hajítottam. Nem szoktam szemetelni, így inkább megkeresem.

Egy pillanatra megáll bennem az ütő, mikor valaki megszólal abból az irányból, amerre a térképet hajítottam. Mérgemben elfelejtettem elrejteni a tündér illatom, amit most gyorsan elfedek, és a gondolatpajzsom sem illesztettem a helyére, minek köszönhetően azonnal érzékeltem, hogy sikerült egy vámpírba botlanom. Azaz, hogy inkább megdobnom. Ez a mai tényleg nem az én napom. Hirtelen nem is tűnik olyan nagyon vészesen komoly dolognak egy lerövidített határidő, vagy egy otthon felejtett telefon.

- Levadászni? Én? Dehogyis.

Közelebb lép, így megfigyelem, hogy milyen magas a velem szemben álló férfi. Hozzá képest egészen aprócska vagyok. Reflexből pont akkora és annyi lépéssel távolodom tőle hátra felé araszolva, amennyivel ő felém lépett.

- Bocs, ha eltaláltalak vele... Nem volt szándékos.

Elpirulok és rettentő zavarban érzem magam. A legcsekélyebb szándékomban sem állt magamra haragítani egy vámpírt.
Nagy csillogó szemekkel pislogok rá.

- Csak az autóm... hát nem indul... és mérges voltam. Amúgy nem szokásom dobálózni.

Fantasztikus, most meg fecsegek össze-vissza, mint valami elmebajos.
Míg a velem szemben lévő férfit figyelem, érzékelem, hogy néhány autó begördül a parkolóba, elvégre egy bár előtt vagyunk, és a ma esti vendégek elkezdtek szépen lassan megérkezni.

Füleim hegyéig pirulok újra és újra. Már ezerszer megbántam, hogy eldobtam azt a térképet.

- Ez nem lövedék volt... ez csak egy térkép... véletlenül talált el... én sosem dobálnálak meg... mármint normális esetben... csak most, de az sem volt szándékos, meg normális sem...

Magyarázkodom zavaromban. Remek. Lehet inkább be kéne fognom a számat, és mélyen hallgatni.
Közben megfigyelem a velem szemben lévő vámpírt. Ha nem volna az ami, még azt is gondolnám, hogy vonzó. Azaz, hogy azt gondolom tényleg vonzó, ami azt illeti nem is kicsit, de jelenleg jobban lefoglal az, hogy élve megússzam ezt a szerencsétlenül alakult találkozást.
Míg a gondolataimmal vagyok elfoglalva, egyszer csak előttem terem. Na most tényleg megáll bennem az ütő. Érzem, hogy a szívem kihagy egy vagy két ütemet és ahogy rá emelem szürke-kék szemeimet, tudom, hogy a rettegéstől kezdenek el vadul csillogni.
Ahogy a keze végig simít az arcomon, olyan mintha villámcsapást éreznék az érintése nyomán. Megint pirulok...
Még nagyobbra nyílik a tekintetem. Honnan tudja, hogy mi vagyok? Bon Temps és Shreveport környékén mindenki tud a létezésünkről? Esküszöm, kezdem azt hinni, hogy valami őrült tündér, villogó felirattal a homlokán hirdeti magáról, hogy micsoda is ő!
De egyelőre most nem ezzel kell foglalkoznom, hanem azzal, hogy én, vagyis ez a tündér megússza ezt a mai kalandot.

- Oh... én...

Nem fejezem be a mondatot, mert nem tudom befejezni. Ha nem félnék, akkor attól, ahogyan beszél és a mosolyától még el is olvadnék, de jelen esetben jobban érdekel az, amit mondott. Én nagyon is szeretnék élni. Ki nem?
Aztán távolabb lép egy kicsit, ami fura. Ha tudja, hogy mi vagyok, és ki is tudta használni, hogy egy pillanatig nem figyeltem, akkor hogy-hogy még élek? Lehet, hogy mégsem lesz belőlem vacsora? A gondolatra kicsit rendeződik a légzésem, és a mellkasomat szorító félelem is enyhül egy egészen kicsikét.
Hogy bemenjek a vámpírbárba segítséget kérni? Ez olyan, mintha az oroszlán meghívót küldene a gazellának, hogy vacsorára várja. Csak éppen azt nem közli, hogy a vacsora ő maga lesz... Egyértelmű, hogy nem mehetek be, mert valószínű bent hemzsegnek a vámpírok...

- Mégis kit?

Kérdezem őszintén csodálkozó, kíváncsi szemekkel. Mégis, hogy érti, hogy találok valakit, aki megjavítja... Aztán leesik a tantusz... de úgy, hogy félek még ő is meghallotta mekkorát is csattant...

- Úgy érted, hogy... hogy érted?

A mondatból végül kérdés lesz. A végén még egy vámpír bütyköli meg az autómat??...

Levegőzni vágyó vámpííír? Hát tudnak olyat is? Mármint levegőzni... Vagy, jaaa, hogy csak átvitt értelemben... Még jó, hogy hamarabb rádöbbentem, minthogy megszólaltam volna. Csak kikerekedett szemekkel hallgatom, amit nekem mond.
Ááá, szóval innen tudja. Már találkozott eggyel közölünk. És vajon az a tündér túlélte a találkozót? Nagyon szeretném megkérdezni, de nem merem. Talán valahol legbelül nem is akarom tudni a választ, mert, ha az a NEM, akkor azon nyomban romlik a túlélésre számolt esélyem.
Már épp kiböknék egy kérdést a másik tündérre vonatkozóan, mikor megcsörren a telefonja. Olyan nyelven beszél, amit nem értek, de az egyértelmű, hogy a hangja kimért és távolságtartó, azzal aki a vonal másik végén van. Furcsa látni, hogy az arcán milyen változás megy végbe a rövid beszélgetés alatt. Már nyoma sincs annak a kis mosolynak, amit megeresztett az előbb.
Érzem, ahogyan egyetlen kérdőjellé formálódom.

- Hogy a mibe nézzem meg, hogy a mi mihez van csatlakoztatva?

Bököm ki, még mielőtt végiggondolnám a dolgot. Örültem, hogy az automata sebváltóval elvezettem, gyorstalpalón szereztem meg a jogsit és csak ritkán használtam az autót, jobb szeretek gyalogosan jönni-menni.
A bókjától elpirulok már megint. Tényleg jobban tenném, ha végre megtanulnék pókerarcot vágni. Az azért mégiscsak ciki, hogy én vagyok telepata, de mindenki úgy olvas az arcomról, mintha egy nyitott könyv lennék, amibe hatalmas betűtípussal nyomtatják az épp aktuális szöveget.
Ebből a mélázásomból a mondat második fele ránt vissza a parkolóba.

- Hogy... vacsorának?...

Nézek rá riadtan és közben minden idegszálam megfeszül...