Temető

A temető a Stackhouse és a Compton házak között terül el. Ide temetkeztek már a 19. században is a városka lakói, és itt lelnek nyugalomra ma is az elhunytak.

Chrispin

A mai éjszaka a szokottnál is gyorsabban telik. Már órák óta lement a nap és én is legalább azóta ébren vagyok, de hamarosan egy óra van és még mindig nem szántam rá magam, hogy elinduljak Shreverport-ba, Erichez. Majd holnap, igaz tegnap is ezzel a kifogással maradtam inkább Bon Temps-ben, az egyik üres ház pincéjében. Pedig tudom nagyon jól, hogy a védett Kéjvadászban azért mégiscsak sokkal biztonságosabb volna a nappalokat eltölteni, mint egy romos, düledező kicsi másfél szobás faházikóban. Csak annyi szerencsém van, hogy az emberek nem tudják, hogy itt vagyok. A farkasok és a vámpírok már egészen más tészta. Előttük nehezebb eltitkolni az ilyesmit.
A vacsorámat viszont így nem Bon Temps lakosai közül választom- hiszen az feltűnő lenne, hanem inkább a közelben lévő elszigetelt kis tanyákat, vagy benzinkutakat célzom meg. A minőség és az íz élmény itt nem olyan, mint egy külön erre a célra alkalmazott emberé, de a szükség nem válogat. Még az én mércémmel számítva is régen táplálkoztam, de a True Blood-ra valahogy nem akaródzik ráfanyalodnom.
"Hazafelé" tartottam éppen, át a városon és a temetőn, amikor különös dologra lettem figyelmes. Először csak az illat, aztán a lüktető, erős szív dobogása keltette fel bennem az érdeklődést. Nem megkóstolni akartam az illetőt, csak azt éreztem, hogy ez a valaki nem emberi lény, de nem is vámpír.
Halkan közelebb lopakodtam hozzá. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet, de lehet, hogy ezzel már elkéstem. Akkor viszont már teljesen mindegy, hogy rejtőzködöm-e vagy sem, szóval egy pár másodperces rövid töprengés után kiléptem az árnyékból. A testem, a fehér inggel és nadrággal szinte világított az éjszakában, tökéletes célpont lehetek egy vámpírgyűlölő vérállat számára.
A férfi aki az utamba került, hozzám képest valóságos óriásnak számított igaz ez nem jelent semmit. Mármint semmilyen előnnyel nem jár ha esetleg úgy gondolná érdemes lenne megpróbálnia megtámadni.
Egy darabig csak álltam és néztem az idegent, latolgattam magamban, hogy lenne-e értelme megszólítanom, de aztán csak beértem az álldogálással. Nem vagyok a "nyíljunk a többi faj irányába" mozgalom híve, tény hogy békére vágyom, de azért képtelen vagyok én megtenni az első lépést. Önteltség? Lehet...

Godric

Tegnap este belefutottam két vámpírba, pontosabban én mentem oda hozzájuk a Merlotte’sba, mert unatkoztam, és érdekesnek tűntek. A lényeg annyi, hogy az este további részét velük töltöttem egészen hajnalig. Akkor leléptem, mivel ők kidőltek nappalra, bennem meg elég vegyes érzelmek dúltak mivel meg lettem harapva, ennek előtte még senki sem harapott meg. Az érzelmeim még mindig vegyesek, így ma este úgy döntöttem, sétálok egyet és átgondolom a dolgokat, még is mi történt, és, hogyan is állok ahhoz, hogy megharaptak. Hosszas bóklászás után a temetőben kötöttem ki, itt sem álltam meg egy helyben, addig baktattam, még nem találtam egy olyan sírt, ami mellett egy fűzfa nőtt, kellemes helynek ígérkezett. Maga a sír elég régi, nem tudom, mikori lehet pontosan, csak azt tudom leolvasni, hogy 1809-ben született az aki itt nyugszik, a felirat igen csak megkopott, a sírt nem gondozza senki, ez világosan látszik róla. Így nem zavartattam magam és letelepedtem annak egyik sarkára. Kopott farmert, tornacipőt és egy fekete pólót vettem fel, ami úgy simul rám, mint egy második bőr. Gondolataimba süppedtem és egy idő után már az állatok neszezése sem tűnt fel, csak egy idő után az, hogy minden elcsendesedett körülöttem. Felkapom a fejem és fülelek, ragadozó jár a környéken ez egészen biztos, mi másért lenének csendben a tücskök is? Jobra fordítom a fejem, és nem messze tőlem, észre is veszem azt, aki miatt elhallgatott az éjjel. Biztos vagyok benne, hogy vámpír. Milyen érdekes épp a fajtájával kapcsolatos benyomásaimat gondolom át meg át, és erre felbukkan egy.
Mire is jutottam? Lássuk csak, a lányokra nem haragszom, hiszen benne volt a pakliban a harapás.
Közben alaposabban megnézem magamnak a jövevényt, így kinézetre nem lehet több tizenöt talán tizenhat évesnél. Ilyen fiatal külsejű vámpírral még nem találkoztam. Ahogy elnézem, kölcsönösen méregetjük egymást. Se ő sem én nem szólalunk meg. Végül úgy döntök, megtöröm a csendet.
- Kellemes ez a mai este. Könnyed séta? – Emlékszem, hogy pár napja egy szőke vámpír pasival futottam össze, ő ezzel indokolta, hogy összeakadtunk. Csak egy könnyed esti sétára indult.
Mostanra minden figyelmem, a környezetünknek és a vámpírnak szentelem, figyelem, lehetnek e társai, a neszeket, amik még mindig halkak, a tücskök még mindig nem ciripelnek. Furcsa, mintha egy vértigrist jobban megtűrnének. Laza tartással ülök, de benne van az izmaimban, hogy ha kell akkor villám gyorsan ugorjak, és harc kész legyek. Nem tudom, hogy a vámpír olyan fiatal mint aminek tűnik, vagy több annál jóval, de mind egy is, ha támad viszonzom, nem adom magam könnyen, megharcolok ha úgy hozza a sors.

A tartásom laza, az izmaim sem feszülnek meg tettre készen, igyekszem elérni, hogy egész lényem békét és nyugalmat sugározzon. Ahogy látom meglephettem, vagy legalábbis váratlanul érte a hirtelennek nem igazán mondható felbukkanásom.
Látom rajta, ha úgy hozná a sors, hogy eszembe jutna támadni, őt az sem érné felkészületlenül, ha váratlan is lenne, minden bizonnyal tudna védekezni. De amíg nem tudom, hogy pontosan milyen vérállattal állok szemben, addig nem is akarok kísérletezni. Nem mintha....szóval amúgy sem hiszem, hogy lenne értelme. Ha mindketten emberek lennénk, akkor egyértelmű lenne a harc kimenetele, az ő javára válna egyedül a küzdelem, de így, azt hiszem én nagyobb eséllyel indulnék neki. De mint mondtam egyszer eszem ágában sincs támadni, hiszen ha lehet inkább a békés utat választom.
A kijelentésre csak szelíden bólintottam. Az este valóban szép volt, nyugodt, zavartalan.- Vacsorával.- tettem hozzá és emberi tempóban is lassan közelebb somfordáltam hozzá pár méterrel, persze vigyázva, hogy még véletlenül se kerüljek a közvetlen közelébe.
Meg sem próbálom tagadni, hogy mi vagyok, igaz alkalmam sem volt rá, de azt hiszem elég nyilvánvaló a helyzet, már akkor is ha csak rám néznek.
- És maga? Hogy-hogy egy temetőben tölti az éjszakát?- kérdeztem félrebillentett fejjel méregetve a férfit, remélve, hogy így talán könnyebben rájövök, kivel, vagy inkább mivel is van dolgom.
Semmi zaj, se a kabócák, sem a vadállatok neszei a kóborló házi macskák sem hallatszanak, mintha minden megfagyott volna. Ez azt hiszem nagyobb részben nekem tudható be, és nem az idegennek. Igaz kettőnk közül inkább én vagyok idegen ebben a világban. Ő lélegzik, a szíve is dobog és testében egy állattal is osztozik, hogy ilyen rondán fejezzem ki magam.

Figyelem a vámpírt, testtartása laza, és semmi fenyegető nincsen benne, elsőnek ez még nem nyugtat meg, de azért már én sem vagyok olyan feszült az irányába. Furcsa, nekem… hogyan is fejezzem ki amit pillanatnyilag érzek vele kapcsolatban?! Nem, könnyű, szóval még sosem találkoztam így szemtől szemben olyan vámpírral aki még gyerekként került át a másik oldalra, vagy, hogyan is mondják ezt…? Á, megvan, szóval átvitték, vagy mi a szösz. Így még egy darabig kíváncsian méregetem magamnak, és próbálok napirendre térni felette. A nyaka alatt kilátszik a tetoválása, nem mai darab az is biztos, és nem is a mostaniaknak megfelelő szokványos minta. Talán hm… római lehetne, mintha valami hasonlót láttam volna, középiskolában a művészettörténet órákon, de az sem ma volt, szóval nem is vagyok benne biztos, bár kétlem, hogy ez olyan nagyon lényeges lehetne.
Szelíd bólintása már sokkal megnyugtatóbb, nem tett semmi olyat, ami fenyegető lenne laza az egész tartása és szinte azt lehetne mondani ez a fiú a nyugalom mintaképe.
- Feltételezem ezt nem rám értetted. – Felvonom a jobb szemöldököm és úgy méregetem, mert ez a megjegyzés számomra kétértelmű.
- Maradjunk a tegezésnél, sosem szerettem a magázódást. – Bocsájtom előre, mielőtt megválaszolnám neki a feltett kérdését.
- A temetők a legnyugodtabbak éjjelente, itt ritka eset, hogy zavaró tényezőbe botoljon az ember, persze néha felbukkan pár fura fazon, de az ritka, egy ilyen kisvárosban különösen. A legkellemesebb hely, ha valaki igazán gondolkozni akar, és napirendre akar térni kusza érzések felett. – Válaszolom meg neki most már érdemben is a kérdését. Azt hiszem a válaszom is bőven tükrözi, hogy mennyire elmerültem korábban a gondolataimban.
Nem zavartatom magam, hogy közelebb jön, én is érdeklődő típus vagyok, emiatt nincs ellenemre, csak akkor, ha a nyakam közelébe merészkedik. Nika és Chloe más tészta. Így rá kell jönnöm, tényleg nem haragszom rájuk. De nekik sem engedném, hogy ilyen helyzetben, mint a mostani megint megharapjanak. Abban, akkor és ott belefért. Innentől azonban a jövevényre fordítom a figyelmemet. Pillanatnyilag sokkal érdekesebbnek ígérkezik, mint a gondolataim, amiknek nagy része már meg is van oldva, képletesen persze.

Nyugodtan tűröm, hogy ő is alaposan végigmérjen engem, és meggyőződjön arról, hogy voltaképpen nem vagyok rá veszélyes. Természetesen, ha okot ad rá, akkor egészen mást fog sugározni a testtartásom, de addig sem akarok elhamarkodott ostoba lépést tenni, ami esetleg egy harchoz vezetne közöttünk. Szóval tisztes távolból mértük fel a másik erőviszonyait.
- Nem. Egy vérállatot sosem harapnék meg.- pillantottam rá komolyan. Táplálkozás célzattal nem is, hiszen az ő vérük messze nem hasonlítható az emberéhez. De ez csak az én véleményem, lehet, hogy más vámpírok kifejezetten élvezik ezt az ízt...de abban bárki biztos lehet, sosem leszek annyira megszorulva, hogy egy vérfarkasra vadásszak az éjszaka közepén. Akkor inkább a True Blood.
- Értem.- újabb bólintással vettem tudomásul a szavait. A magázás is szándékos volt. Nem tudhatom, hogy éppen ki várja el egy tizenegy-néhány évesnek látszó fiúcskától a tiszteletet, kit dühít ha valakit csak úgy szó nélkül letegeznek. Viszont ez a formalitás nekem is elég kényelmetlen, főleg, hogy nyilvánvalóan én vagyok az idősebb, ezt persze csak sejtheti, de ha észre vette a tetoválásokat, biztosra is mondhatja.
- Kusza érzések.- motyogtam egészen halkan. A temetők ebből a szempontból tényleg tökéletesek, viszont hogy ritkán bukkannának fel erre fura fazonok...azt én magam cáfolom. Meg az a különös középkorú hölgy, aki keresztet dobálva és szenteltvizet locsolva akart elűzni a városból...igaz ő csak követett.
-Maga...illetve te idevalósi vagy?-kérdeztem hogy megtörjem a kicsit hosszúra nyúlt csendet. Nem azért álltam le, hogy némán ácsorogjak egy Tom Widow nevezetű 34 évet élt úriember sírjának tövében, igazából engem ez az opció sem zavarna...tulajdonképpen azt sem tudom miért álltam meg. Talán hogy végre, két nap után szóljak valakihez, akiben nem a vacsorát látom?

Úgy sejtem, hogy ha okot adunk egymásnak, akkor nem csak én fogok agresszívabb lenni, hanem ő maga is. Egyenlőre nem úgy tűnik, mintha balhét akarna, sőt egészen kellemes hangnemben válaszol nekem, szóval nem hinném, hogy itt rövid időn belül vérontás lenne, így továbbra is laza maradok, de most már felé fordulok teljesen.
- Miért? Ennyivel rosszabb lenne a vérünk mint az embereknek, vagy valami más hatással lenne az rátok? – Lehet hülyén hangoznak a kérdéseim, de ezekkel nem vagyok tisztában és nem tudom mit válthat ki belőlük, bár nem vettem észre, hogy Nika vagy Chloe rosszul lett volna a véremtől, de valljuk be ott egészen másra figyeltem és nem erre. A kérdéseim komolyan gondolom, valóban érdekel, miért is nem harapna meg? Nem mintha azt akarnám, hogy igen, csak érdekel, mi az oka.
- Van egy olyan érzésem, hogy csak látszatra vagyok én az idősebb. – Pillantok rá, és kissé félrebiccentem a fejemet, hogy csak lassan közeledik. Kicsit olyan ez, mintha félne attól, hogy ha gyorsabban jön, azt zokon venném. Fura, nem olyan, mint Eric vagy a lányok, egészen más. Ebből már tényleg le lehet szűrni, hogy a nagyszüleim meséi nem igazak, minden vámpír egyéniség, ugyan úgy mások, mint mi halandók.
- Azok. De azt hiszem már napirendre tértem felettük, és azt kell mondanom, nincs bennem ellenérzés veletek kapcsolatban, de azért ne harapdáljatok. – Válaszolom neki vissza, mire is jutottam menet közben, erre ő is rásegített egy kicsikét.
- Pár napja már igen. Ebből a kérdésből arra következtetek, te nem idevalósi vagy? – Kérdésként tettem fel, mert az ellenkezője is lehetett, mondjuk ő lehet idevalósi és eddig még engem nem látott itt, vagy az ő rokonának a sírján ülök? Hopp?!
- őő.. esetleg a te rokonod? – Bökök a sírra, amin ücsörgök. Ciki lenne ha igen, de nem tudhattam, a halottaknak nem lehet ezzel gondjuk, már rég nincsenek itt és a sírok csak az élőknek jelentenek bármit is.

Már megint Bon Temps… ki akartam szakadni Shreveportból, és ez a kis város tökéletesen megfelelt erre a célra. Nyugodt, ami nekem sem árt néha, a folytonos rohanás mellett. Előző éjjel egy szórakozóhelyen voltam, zárásig, és még utána is maradtunk egy páran, előfordul néha, ha összebarátkozunk a csapossal, és Ő is szívesen maradna még. az ilyenek a legjobbak. Akkor már nincs tömeg..
Délig aludtam, ami igazából nem olyan sok, de mikor fölkeltem, egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Sokkal fittebb voltam, mint az elmúlt napok bármelyikén.
Mikor legutóbb ebben a városban jártam, akkor már sötét volt, és itt volt már az ideje, hogy világosban is megnézzem, szóval fölkeltem, összeszedtem magam a fürdőszobában, fölöltöztem, és már jöttem is.
A város szélén letettem a motoromat, és onnantól gyalogoltam, hisz ahhoz volt kedvem, meg az környezetkímélőbb… mintha annyira foglalkoznék azzal, hogy mi védi a környezetet és mi nem. A temetőn átvágva akartam eljutni a célomhoz, egy kis étterem félébe. Menet közben észrevettem, hogy egyszer csak leejtettem a bátyámtól kapott nyakláncomat. Jó kérdés, miért nem a nyakamban volt, miért épp a kezemben, de mind egy is. Lehajoltam fölvenni, mikor valaki szépen nekem jött, és fölborított. Szemeim szinte villámokat szórt, hogy miért nem tud figyelni, pedig ez egy szép napnak ígérkezett… Nem szorultam segítségre, még is elfogadtam a kezét, mikor segíteni akart fölkelni.
Először valami rondát vágnék hozzá, de előbb megnézem, hogy ki is „gázolt el”. Cuki fiatal srác. Vajon hány éves lehet? 18-19? Nem tudom, de fiatal, az biztos. Legalább is a kinézete alapján.
- Nem lényeges, túlélem. - Válaszolok neki, beütöttem a lábamat, meg a kezemet egy kicsit lehorzsoltam, mikor megtámaszkodtam, hogy ne nyaljam föl teljesen a földet, de ezen kívül megvagyok. A másik kezemmel szépen leporoltam magamat.

Tetszik ahogy mentegetőzni próbál, igazán szórakoztató, hirtelen már nem is vagyok rá mérges amiért csak így elgázolt engem. Mosolya aranyos, első ránézésre, mindig mosolyoghat, hisz most is azt teszi, és ez egy pozitív tulajdonság, legalábbis én így látom.
-Adriana vagyok. – Mutatkozok be én is, ha már Ő is megtette ez így lenne illendő a részemről.
Legszívesebben elmosolyodnák akkor, amikor a szemei kikerekednek, mert észreveszi, hogy horzsolás van rajtam. Annyira nem vészes, de ha már felajánlja, a lehetőséget ki fogom használni. Nincs miért tartanom tőle, valószínűleg erősebb vagyok nála, hisz vérállat vagyok, azt nem merném biztosan állítani, hogy Ő csak egy sima ember, vagy több is van benne, de szerintem neki nincsen meg az a képessége, hogy át tud alakulni mássá. Persze lehet, hogy tévedek, de akkor meg így jártam, legközelebb nem fogok bele esni ebbe a hibába.
-Ezt a felajánlásodat elfogadom, köszönöm. Megnyugtathatlak, senki sem fog az életedre törni, amiért véletlenül nekem jöttél, én meg elestem, Ez bárkivel előfordulhat. - Válaszolom neki, és csak elmosolyodok, mikor újra kiül a jókedv az arcára.

Buzgósága, szavai, és tettei, na meg a szemei egy 5 éves kisgyereket idéznek fel bennem, mintha az előttem lévő srác még nem fedezte volna fel azt, hogy a világnak vannak csúnya dolgai is, hogy nem minden szép és kerek, hanem vannak bizony olyan dolgok, amik az életet megkeserítik. Nem fogom fölhívni a figyelmét ezekre, addig jó neki, amíg ki tudja zárni ezeket a dolgokat, addig biztos, hogy minden gondtól mentes élete lesz. Hogy mi lesz, miután rájön, hogy nem minden jó… nem tudom, valószínűleg meg fog komolyodni, bár ahogy elnézem erre igen kicsi az esély. Vannak olyanok, akik megengedhetik maguknak azt, hogy későn nőjenek fel, és vannak olyanok, akiket az élet bele kényszerít abba, hogy hamar maguk mögött hagyják a játékos gyermekéveiket.
-Úgy szólítasz, ahogy neked tetszik, az Adriana összes becézésére hallgatok, sőt, még arra is, ha csak oda dobsz nekem egy olyat, hogy „ hé figyelj már” de ezért harapni szoktam. - Rendben, menjünk.[/color][/b]- mondom miután elmondta, merre is kell majd menni. Nincs messze a lakása, legalább is így az alapján, amit elmondott nekem.
- Nem itt élek, nem rég költöztem Shreveportba, most csak meguntam azt a várost, és eljöttem ide szétnézni. Még én sem ismerek sok embert, e ez majd az idővel változni fog, ahogy a te esetedben is. biztos, hogy hamar találsz majd magadnak itteni barátokat. - abban biztos vagyok, hogy Ő se perc alatt talál majd magának barátokat a kérdés már csak az, hogy milyeneket…
-Egyedül laksz? Nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni, ha nem…