Bon Temps -környéki erdők

...Lorna....



Oké, igen köszönhettem volna neki, de mivel előtte már azért egy kis időt eltöltöttem vele, úgy gondoltam, feltehetem neki a kérdésemet, mindenféle bevezetés nélkül. Bár mikor feltettem a kérdésem akkor éppen beléfojtottam a szót, és még is csak olyan nevelést kaptam, ami szerint azért nem így kellene kezelni egy nőt.
- Hello! – Köszönök vissza neki. A mondata második felével nem is foglalkoztam.
- Nézd, én sem egy egyszerű ember vagyok és nem is egy bundás kiscica. Szóval ne csinálj úgy, mintha nem lennél az ami. Hallottam rólatok. Mesélnek a fajtádról, és nem a gyerekeknek vagy embereknek kitalált apró szárnyas kis teremtményekről. A természetfeletti világ is suttog rólatok. – Adom meg neki a választ, hogy igen is hallottam már a tündérekről. Hiszen nem csak ők az egyetlen nagyon ritka faj a földön, akik hajdanában sokkal többen voltak. Mi a tigrisek is ilyenek vagyunk, hajdanában sokkal több csíkos váltó macska járta a földet, mint manapság.
- Tévedésben lennék? – Felkelek, és oda ballagok hozzá, nem zavartatom magam amiatt, hogy nem viselek ruhát, hiszen én ehhez már hozzá szoktam. Elég régóta vagyok már váltó, hogy sok Teliholdat megélhessek, volt időm megszokni. Megrázom a fejem, hogy ezzel fejezzem ki, biztos vagyok benne, hogy hazudik. Egy vámpírnak dolgozom, sok mindnet hallottam már. Elé állok, nagyon közel hozzá, lenézek rá, és jobb kezemmel úgy simítok az arcán, hogy felfedjem a fülét.
- A kéttermészetű társadalom nagy része nem tud rólatok, de vannak, akik igen, a vámpírokat már nem is kell, emlegessem, és én éppen egy vámpírnak dolgozom. – Szerintem ezzel mindent megmagyaráztam.
- Nézd, Lorna, nem foglak bántani, nincsen rá okom. Másnak sem fogom elárulni. Chrispin a nevem és vértigris vagyok, az én fajtám is igen csak ritka, és sokszor jól jönne, ha én is elrejthetném az illatom mások elől. – Ez mind igaz is, nem minden alakváltó kedveli a macskaféléket. Kíváncsian várom mit fog nekem mondani vagy tenni, illetve, hogy az előbbi szemérmessége miatt mennyire fogja őt zavarni, hogy én itt állok előtte pár centire egy szál semmiben.

329szó// Bocs, hogy nem lett valami jó és sokat kellett rá várni

...Chispin...



Úgy tűnik még mindig képtelen vagyok a szemérmetlen hazudozásra. Pedig nem ártana, ha végre belejönnék. Persze tudom nem szép dolog a hazugság, de viszont annál hasznosabb lehet. A férfi felemelkedett a földről, közelebb sétált, - ami azt illeti, egészen közel - és elsimította a hajamat úgy, hogy kilátsszon a bal fülem, lévén, hogy a jobb kezével nyúlt felém. Jól gondoltam, valóban magasabb nálam. Tulajdonképpen sokkal magasabb nálam, és itt áll előttem egy szál semmiben. Bár alig egy-két órája pucérkodtam én is az ő orra előtt, na de akkor tulajdonképpen egy állat volt és nem ember. Az állatok előtt pedig kevésbé vagyunk szégyenlősek. Még akkor is, ha sejtettem, hogy nem csupán csak egy állat ő. Igyekszem mereven a mellkasán, vagy a fölött tartani a tekintetem. Ahogy megérinti az arcom, érzem, hogy összeszorítom az állkapcsomat, levegőt sem veszek pár pillanatig. Nem szoktam hozzá, hogy megérintsenek. Ruha nélküli testének látványa kevésbé hozott zavarba, mint az, hogy a keze az arcomat, a hajamat érinti. Mégis valami furcsa kettős érzés miatt, ami bennem kavarog, hagyom, hogy megnézze hegyes fülemet.
Hallgatom, ahogyan arról beszél, hogy többé-kevésbé a természetfeletti világ ismer minket. De vajon mennyit tudnak rólunk. Fontolóra veszem, hogy válaszoljak-e neki, még ha soha nem is vallanám be szemtől szembe, hogy mi vagyok. Ám ekkor a vámpírokat emlegeti és, hogy ő éppen egynek dolgozik. Felemelem rá szürke-kék tekintetemet és érzem, ahogyan a szemeim elkerekednek. Pont egy vámpírnak?
~ Mégis mi lehet a munkája? Momentán elképzelésem sincs róla mivel foglalkozhat. ~
Érzem, hogy feszültség telepedik kettőnkre. Nem túlzottan rajongom a vámpírokért.
Szóval vértigris vagy. Na nem mintha érteném, hogy pontosan mit is jelent ez a vérállatok között. Persze hallom, hogy azt mondja kevesen vannak ők is. Mármint a tigrisek.
Na jó vámpír ismerősök ide, vagy oda, eldöntöm válaszolok neki.

- Képes minden ember énekelni, zenélni, táncolni? Képes-e minden vámpír repülni? És képes-e minden vértigris a vadászösztönének megálljt parancsolni és a prédát futni hagyni? Nem kell rá válaszolnod, hiszen ezekre az egyszerű kérdésekre szerintem te is nemmel felelnél. Én el tudom rejteni az illatomat, vagy inkább a lényemet, bár példának okáért énekelni nem tudok. Vagy legalábbis tisztán nem. Hamisan azért megy.

Míg arról beszélek, hogy a lényem elrejtése egy képesség, ha úgy tetszik adottság, vagy tehetség, újra felfedem az illatomat. Az utolsó mondatnál már kis mosoly húzódik a számra.

- Mégis mit tudsz a tündérekről?

Teszem fel a kérdést egy hirtelen ötlettől vezérelve.

...Lorna.....


Jó pár centivel a lány fölé magasodom. Én egy cseppet sem zavartattam magam, hiszen nekem az érintés, és a többi is teljesen természetes. Bár ok nélkül azért én sem érintek meg bárkit, és viszont sem szeretem, de most ez tűnt a legkézenfekvőbbnek, hogy megmutathassam neki, hogy a hegyes fülei arra engednek következtetni, hogy tündér, nem beszélve a gyorsaságáról is. Szóval én meg vagyok arról győződve, hogy bizony ő egy azok közül a legendás és misztikus lények közül, akikről csak suttognak a természetfeletti világban, de semmi biztosat nem tudunk róluk. Még a vámpírok sem sokat tudnak, vagy csak nem akarják elárulni, hogy mit is tudnak róluk valójában.
Érzem rajta, hogy megfeszül az érintésemre, de akkor sem hagyom abba, hanem igen is a füle mögé igazítom a tincseit és csak ezután veszem el tőle a kezemet, és lépek egy kicsivel hátrébb, hogy keresztbefonhassam a mellkasom előtt.
Mikor felemlegetem, hogy egy vámpírnak dolgozom, akkor végre belenéz a szemeibe így megnézhetem, magamnak azokaz a szürke kék íriszeket.
- Engem jelen pillanatban az érdekelt, hogy vajon ez tanulható vagy csak a ti kiváltságotok? – Elgondolkodok, mikor megkérdezi mit is tudok a tündérekről. Aztán ránézek megint, bele a szemeibe.
- Bevallom nem sokat, hiszen annyira rejtőzködtök, hogy több körülöttetek a mítosz, mint az igaz szó. De azt biztosan tudom, hogy hegyes a fületek, gyorsabbak vagytok egy embernél, kecsesek és mozgékonyak vagytok, a legtöbbetek pedig bámulatosan szép. Körül leng benneteket valami érdekes aura, amitől mások lesztek, mint a többi lény. – Mesélem el azt a szűkös tudást, amim van a tündérekkel kapcsolatban. Még annyit tudok, hogy a vámpírok számára az illatuk olyan, mint a drog, egyszerűen nehezen tudnak nekik ellenállni, de a tündérek vére mérgező. Ezt már egy vámpír mesélte el nekem, és nem a többi kéttermészetűtől tudom.
- Tévedek ezekben? – Kérdezem meg tőle, hiszen más úgy hallani ezekről, hogy mások mesélik és más úgy, ha egy valódi tündér erősíti meg vagy cáfolja ezeket az információkat.
-Megynugtatlak nem adlak ki, csak kíváncsi vagyok, és ne hidd azt, hogy a vámpírnak, akinek dolgozom, hatalma van fölöttem, nem vagyok sem harapás függő, sem rajongó. Egyszerűen csak ott volt munka, annak a vámpírnak a kócerájában. – Vonom meg a vállamat, egyelőre nem akarok neki többet mondani, hiszen ő sem bízik meg bennem egyelőre annyira, hogy információkkal lásson el. Talán majd később mondok neki többet is, de addig?
Miközben a válaszát várom az arcát és a szemeit tanulmányozom. Kezeim még mindig össze vannak fonva a mellkasom előtt, így óhatatlanul is megfeszülnek bizonyos izomcsoportjaim, de nem felvágni akarok, csak nem tudom hova tenni a kezeim, mivel ruha nincs rajtam, így a zsebre tétel nem opcionális.

...Chispin...


- Nem, nem tanulható. Ez egyfajta tehetség. Kevesen képesek rá úgy tudom.

Válaszolom meg a kérdést. Meghallgatom mit is tud a tündérekről pontosan. Tulajdonképpen, amit elmond az igaz. Arra a kérdésre, hogy téved-e, válaszul csak megrázom a fejemet. Kicsit megnyugszom, hiszen nem tud rólunk sokat, és közben hátrébb is lépett. Oda nyúlok a fülemhez és visszaigazítom rá a hajamat. Annak azért örülök, hogy állítása szerint nem harapás függő.
Így, hogy most ott áll pár lépésnyire tőlem, nehezebb a szemeimet az illendőség határain belül tartani és mereven az arcát bámulni. Talán többet is látok így egy csinos pofinál. Persze erről nem tehetek. Egyszerűen csak a látómezőmben van. Azt hiszem elpirultam.
Ez az este egyre abszurdabb fordulatot vesz. Fogalmam sincs hány óra lehet pontosan, de minden valószínűség szerint jó pár óra eltelt már azóta, hogy elindultam otthonról. Jó lenne pirkadatra hazaérni. Szeretem a napfelkeltéket végignézni.
Nem igazán tudom, hogy ez a helyzet hová tart is éppen. Választ adtam a kérdésére. Egyszer csak eszembe jut, hogy másra tereljem a szót, csak azért, hogy ne üljön közénk az a bizonyos kínos néma csend.

- Valahol a környéken laksz?

Oké, elég közhelyes kérdés, de hirtelen nem jutott eszembe ennél értelmesebb. Aztán mégiscsak "beüt" valami.

- Mondd csak, teljesen "kinyírtad" a sarumat? Vagy még használható állapotban van? Esetleg visszakaphatnám? Ha nem, lógsz nekem egy párral. És akkor biztosan behajtom rajtad!

Hát ennél a mondatnál már széles mosoly ül az arcomon. Imádok vásárolni. Más számlájára meg még jobban. Most mit tagadjam, én is csak nőből vagyok.

..Lorna...

Hát, így jártam, a képessége nem tanulható, és elhiszem neki, hogy igazat mond, nem lenne oka arra, hogy hazudjon, de ha meg még is megtette, akkor nem fogom kikényszeríteni belőle az igazat. Nem vagyok a feltétlen erőszakosság híve. Ha nem szükséges, akkor senkit sem bántok, amolyan, ha te békén hagysz, akkor én is békén hagylak téged és akkor megférünk egymás mellett jeligére.
Jól tudom, az amit a tündérekről tudok vajmi kevés lehet az igazsághoz képest, de legalább elmondhatom magamról, hogy találkoztam eggyel szemtől szemben és beszéltem is meg, na meg.. hát úsztunk, és láttam úgy ahogy nem sokan. Nem úgy tűnik, mintha olyan típus lenne aki fűvel fával össze fekszik. Na, de ez nem is lényeges a találkozásunk szempontjából, semmi közöm a magánéletéhez, ahogyan nekem sem az övéhez, szóval gyorsan is dobtam a témát magamban.
Miközben gondolkozom, addig az arcát nézem, és feltűnik, hogy lefelé téved a tekintete aztán meg el is pirul. Nem, határozottan nem az a könnyűvérű típus, ebben már teljesen biztos vagyok. Viszont arcátlanul elvigyorodom és le lehet olvasni az arcomról, hogy én bizony jót szórakozok az ő zavarán.
- Igen. Nem messze innen. – Válaszolom neki, még mindig szemtelenül vigyorogva az ő zavarán.
- őőő… ez egy jó kérdés, szándékaim szerint nem… de, hmm.. Megnézem. – Na ezzel most így hírtelen megakasztott, belegázoltam a tóba, és megnéztem hova rejtettem a saruját, állati formámban könnyebb volt, ám nagyobb kárt is okoztam a saruban, hiszen elszakadt. Halkan sóhajtok egyet, tényleg jövök neki egy saruval, és nem szokásom az adósságom kifizetetlenül hagyni.
- Nyertél egy új sarut, azt hiszem, hacsak a tündér képességeiddel nem tudod rendbe hozni. – Nyújtom át neki a lábbelijét, aztán lekuporodok a földre.
- A Hotel Hadesban megtalálsz Shrevportban, ha nem telihold van, akkor minden este ott dolgozom. – Mondom neki, aztán körülvesz újra a mágikus felhő, és szépen újra bundát növesztek, nem mezítláb akarok haza menni, mert hosszú is lenne és fájdalmas is.

Köszönöm a játékot// Bocs, hogy eddig elhúztam

...Chispin...



~ Bár tudnám, mit vigyorog ennyire?! Csak nem... rajtam??? De, határozottan úgy tűnik, hogy rajtam! Ó de pimasz vagy! ~
Szóvá tenném, de addigra eltűnik a tóban. Mire visszaér, nála van megrongálódott, elszakadt lábbelim. Tehát a sarumnak annyi lett. Ez nem jó hír. Szerettem ezt a darabot, de hát semmi sem tart örökké. Az azonban rögtön felvillanyoz, hogy mehetünk vásárolni. Szegény srác, fogalma sincs, hogy mire vállalkozik, ha a velem való vásárlásról van szó. Imádok sokáig nézelődni, minél több cipellőt felpróbálni majd a végén dönteni. Persze rendszerint azt veszem meg, amit először próbálok fel, de azért muszáj végig próbálnom mindent, ami egy kicsit is tetszik. És ez bizony sok időt vesz igénybe.

- Szuper, akkor irány vásárolni! Persze, nem most gondoltam.

Közben végig hallgatom hol is dolgozik.

- Hotel Hades. Oké megjegyzem.

Mire a mondat végére érek, már újra csíkos bundát ölt. Odamegyek hozzá, megsimogatom a fejét és a nyakát.

- Örülök, hogy találkoztunk!

Majd ellépek tőle és integetek neki röviden. Ezután sarkon fordulok és elindulok abba az irányba amerről jöttünk. Talán eltévedés nélkül hazaérek még napkelte előtt.


/Játék vége./

William Compton


Már sikerült egészen jól elrendezkednem az új otthonomban. A kiadóm azzal keresett meg néhány napja, hogy a gyerek mesék helyett most egy regénnyel próbáljak meg előrukkolni, hátha annak is lesz akkora sikere, mint a kicsiknek szóló tündérmese sorozatnak. Rábólintottam a felkérésre, de őszintén szólva még nem tudom hogyan fogok megbirkózni ezzel a feladattal. Más dolog rövid meséket fabrikálni, és megint más dolog több száz oldalon keresztül felgöngyölíteni egy érdekes, szórakoztató és izgalmas történetet. Sokáig ültem a laptopom felett, de végül nem jutottam semmire. Közben a nap a horizont alá bukott. Kimentem a verandámra és megnéztem a naplementét. Visszamentem a házba és úgy döntöttem, hogy sétálok egyet az erdőben, kiszellőztetem a fejemet, hátha az segít majd. Még reggel felvettem egy szűk farmert, hozzá egy szürke, hosszú ujjú vékony pulcsit. Most pedig belebújtam egy vászoncipőbe. Még korábban a nyakamba akasztottam egy ezüstláncot. Olyat ami nagyon hosszú, és ezért többször körbe tekertem a nyakamon. Kimentem a házból, bezártam az ajtót, majd zsebre vágtam a kulcsot. Megkerültem a házat, és a kis ösvényen keresztül lesétáltam az erdőig.
Bár a nap már lement még nem volt teljesen sötét. Szeretem az erdő illatát, a természetben hamar el tudok lazulni. Kicsit körbe hallgatóztam a tudatommal, és mivel nem találkoztam más élő gondolataival, arra a megállapításra jutottam, hogy jelenleg egyedül vagyok. Ezért nem törődtem különösképpen azzal, hogy elfedjem a tündérillatomat, és a gondolat pajzsot is teljesen leengedtem.

Lorna

Különös érzés vert fel álmomból, nem igazán tudnám meg magyarázni, hogy mi az. Még magam sem értem igazán. Kissé bosszantó, mert még nem jött ez az én időm, de ez már csak percek kérdése. Ki kászálódva az árnyékból nyugodt tekintettel nézem végig, ahogyan a tűző nap utolsó sugarai is le nyugszanak. Furcsa érzés ez számomra, nem értem miért nézem végig, minden adódó alkalommal, ugyan ez a helyzet a napkeltével is. Le ihartalan ki mondhatatlan érzés fog el ilyenkor, ami egész testem körbe vesz, át jár belülről, és teljesen be borít. És én engedek ennek az erőnek, ennek a néhány perces varázsnak. Nem tudom miért, de mind ez fontos számomra. Kell néha egy kis fény az éjszakába, hogy tudatosuljon bennem, nem vagyok még teljesen a sötétség rabja, de persze jól tudom, hogy ez csak idő kérdése. De persze annak is tudatában vagyok, hogy ez csak is az én döntésem, és mindig van más választás, többnyire...
Kérdéses, hogy hagyom-e magam, és hogy mások engedik-e. A világ meg változott, és nyíltan kijelenthetjük, hogy nem jó irányba. Ma már mindennek ára van, és van hogy túl sokat kell fizetni, és ez sajnos nem mindenkinek áll módjában. Nos azoknak azon a ponton véget ér a játék, de talán kezdetét veszi egy új, vagy kezébe veheti az utolsó lapját...
Még mindig érzem...
Az égre pillantok, majd ki lépek addigi búvóhelyemről. Ha kifinomult érzékeim nem csalnak, már pedig egészen biztos, hogy nem, társaságom van. Ami magában nem is meglepő, és még is...
Nem tudnám egyből rá vágni, hogy kiféle miféle, és ez felettébb bosszantó, de rá fogok jönni. Annyit már tudok, hogy egy nő. Mondhatom jól indul a napom.
- Nem kellene egyedül erre kószálnod. - Halkan kezdek bele mondandómba és lassan közelíteni kezdek felé, persze a tisztes távolságon belül, amíg nem tudok meg többet a titokzatos idegenemről.

William Compton



Egészen megfeledkezem mindenről, ami a lelkemet nyomja, a rengeteg kételyről, ami körül a gondolataim jártak. A levegő kissé megenyhül, mégsem fázom. Az erdő egészen mozdulatlan, de hallani a szokásos zajokat. A tücskök rákezdenek, kis erdei állatok neszelnek az aljnövényzetben. Lassan sétálok, próbálok semmire sem gondolni.
Aztán egyszer csak valami a tudatomba férkőzik. Érzem a feketeséget, a semmit. Olyan, mintha egy sötét tátongó űr jelenne meg valahol a közelben. Nem sejtettem, hogy mire beazonosítom mi is az, ami megzavarta a gondolataimat, az ilyen közel lesz hozzám. Hangja halk és egészen fagyos. A jeges rémület fut át rajtam, amikor végre beazonosítom. Egy vámpír.
A vámpírokkal való találkozások egy tündér számára még finoman szólva sem mondhatók életbiztosításnak. Kicsit úgy érzem magam, mintha egy kivilágított céltábla lennék. Minden esély meg van arra, hogy megérezte a tündér illatomat.
Úgy tűnk Bon Temps több természetfelettinek is otthont ad. Azonnal elfedem a tündér illatomat és ember feletti gyorsasággal fordulok a hang irányába. Kémlelem a sötétséget, hátha meglátom a hang gazdáját. Lassan hátrálni kezdek. Sűrűn vannak az erdőben a fák, igyekszem az egyik tövében némi menedéket találni.

- Ki van ott?

Mondom bele a kérdésemet az éjszakába. A hangja alapján egy férfi.
Érzem ahogyan a szívverésem felgyorsul és közben a torkomban dobog. Igyekszem felkészülni mindenre, de a kíváncsiság is dolgozik bennem. Nagyon szeretném tudni, hogy kivel is hozott össze a sors ezen a éjszakán.

William Compton


Lassan, de biztosan teljes sötétség telepszik az erdőre. Csak a Hold sugarai és néhány csillag adnak valamennyi fényt. Az erdő lakói elcsendesülnek, mintha ők is éreznék a feszültséget.
Hallom amit mond a vámpír. A helyzetet azontúl, hogy hátborzongatónak találom, még abszurdnak is. Hogy a legrosszabb rémálmom egy erdő közepén egy vámpírba botlani? Nem, nem hinném, hogy az lenne, bár igaz, hogy azért a top ötös listában van.
Úgy döntök megnézem magamnak, ki is akar éppen halálra rémíteni, ezért emberfeletti gyorsasággal toppanok elé, de csak annyira közel, ahol még nem érhet el.

- Sajnálattal tájékoztatlak, hogy volt már rosszabb rémálmom is. Szóval újra megkérdezem, ki vagy?

Közben végig nézek rajta. A velem szemben álló férfi nem túl magas, nálam azért magasabb, barna hajú. Nem állok hozzá elég közel ahhoz, hogy lássam kint vannak-e a hegyes fogai, vagy sem. Egyelőre nem mozdulok. Nem tudom milyen szándékai vannak. A mondatai a legkevésbé sem barátságosak, de egyelőre még nem mutatkozott támadónak. Azért felkészülök arra, ha esetleg futni kellene. Mivel a tündérek is képesek olyan gyorsan mozogni, mint a vámpírok, korántsem biztos, hogy én maradok alul, ha fel kell húzni a nyúlcipőt.

William Compton


A kérdésemre ismét nem kaptam választ. Pedig a kérdés egyszerű volt. Nem volt benne semmi okos, vagy ravasz, vagy bátor. Csak egy kérdés volt. Ő beszélt holmi rémálmokról, meg arról, hogy véleménye szerint nem kellene egyedül járnom az erdőt. Itt élek. Egyedül élek itt, szeretem az erdőt és egyedül járom. Ez ennyire egyszerű.
Továbbra sem mozdul a helyéről. Gőzöm sincs mit akar. Bemutatkozni úgy tűnik esze ágában sincs. Ennyit az illemről. Nem támadott meg, de a mondatai arról árulkodnak, hogy szándékában áll. Eszem ágában sincs bárminek is a végét kivárni. Nem vagyok valami jó a várakozásban és bújócskázni sincs kedvem. Továbbá vacsora sem akarok lenni.
A viselkedése, a mondatai ellenségesek. Úgy döntök inkább kereket oldok. A teleportálás nehéz, de nem lehetetlen. Ebben a percben pedig ez tűnik a leggyorsabb és legjobb lelépési módnak. Minden bennem rejlő mágiára szükségem van ahhoz, hogy sikerrel járjak.
A testem apró fénypontokká esik szét és a következő pillanatban már hűlt helyem marad csak utánam.

Próbáltam a legutolsó másodpercben is visszanyerni uralmamat a kocsim felett, de hát nem rendelkeztem szuper sebességgel, eleve halott ügy volt próbálkozni... Szerencsére be voltam kötve, különben a sebességnek és az ütközésnek köszönhetően kirepültem volna a kocsimból, vagy túl sok akció filmet néztem?... Nem repültem métereket, de így sem úsztam meg teljes épségben a balesetet, csoda is lett volna, ha karcolás mentesen szállok ki a járgányból... Ahogyan az várható volt: a légzsák kinyitódott az orromnak csapódott. Jó pár perce bele telt, mire úgy mond az adrenalintól észhez tudtam térni. Orrom sajgott csak arra tudtam koncentrálni, hogy nem akarok itt és most meghalni... hihetetlen, de először képes voltam bebeszélni magamnak, hogy nem érzem a lábaimat, csak akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen ez nincs így, mikor óvatosan körülnéztem: egy idegen kocsi hátsó ülésén ültem, s teljesen ideges mégis barátságosnak tűnő szőke nőci éppen az állapotomról érdeklődött. Nagyokat pislogtam feléje, várjunk csak... mikor és hogyan kerültem ki a kocsimból? És a hogyan kerültem ebbe a másikba?
- Én … őő… -Nem is tudtam mit mondjak. Fejemhez kaptam próbáltam összeszedni kusza gondolataim és meggyőzni a megmentőm, (már ha egyáltalán neki köszönhetem, hogy kikerültem a kocsimból, amit kitudja mennyire törhettem össze), hogy minden rendben. - Igen, azt hiszem jól vagyok. - Jelentettem ki végül. - Köszönöm a segítséget. - Micsoda pech… már hogy lenne minden rendben? Az orrom cseszettül fájt és ha jól éreztem vérzett is…bár lehet az ajkam is elrepedt jelenleg nem tudtam megállapítani annyira kétségbe voltam esve. - Ne… ne… nem kell mentőt hívni. Jól vagyok, szerintem nem törött el semmim, felesleges lenne riasztani őket. - Gyorsan beszéltem, szinte hadartam mondandómat. A fejem úgy szédült, mintha legurítottam volna vagy nyolc felest ezért inkább neki dőltem az ülésnek és úgy próbáltam figyelni rá. Kérlelő pillantással tekintettem felé és reméltem megszakítja a hívást. Nem akartam kórházba kerülni, bizonyos okok miatt... Első ok egyszerű volt: gyűlöletem a kórházakat... második ok sem volt bonyolultabb: ha bent tartanak és nem megyek be dolgozni időre... hajajj.
- Elütöttem valakit? - Kérdeztem rövidebb szünet után és kezem az orrom elé tapasztottam, mialatt a zsebembe zsebkendő után kutakodtam. - Nem tudna esetleg papírzsepit adni? Nem akarok mindent összevérezni… - Milyen szerencsém van… ha most a főnököm térítője talált volna rám bizonyára elszórakozott volna velem. Ettől a gondolattól máris összerezzentem