Jedidiah Grayson

Hova? : Vampire Diaries fórumra



Név:Jedidiah Grayson

Becenév:Jed, de nem nagyon szokás becézni

Születés ideje, helye:1983 november 8, Sante Fé

Nem:Hím

Faj:Vérfarkas

Kor:29

Külső:
180 centijével nem éppen egy kimagasló egyéniség, testalkata szálkás, és sportos, mintsem izomkolosszus szerű. Felettébb büszke a nagy nehezen megszerzett kockahasára, és rendszeresen edz, hogy ezt az állapotot meg is őrizze. Sötétbarna haja, alig ér a lapockájáig, és erősen hullamás. Nagyon ritkán fogja össze, leginkább csak ha dolgozik. Szemei sötétbarnák, és barátságosan fénylenek,, de mégis, ott lapul valami más, valami veszélyes sötétség. Nem sokan bírnak vele farkasszemet nézni. Szereti a sötét holmikat, általában feketét hord, de elvétve látni rajta sötétkéket, vagy vöröset is. Kalapot is csak akkor hajlandó húzni, ha éppen valami fontos találkozóra készül. Ékszerként egyetlen ezüst gyűrűt visel a bal gyűrűsujján, ami tökéletesen betölti egy ékszer funkcióját. El van jegyezve de jegyesével még sosem találkozott. Egyéb ékszert nem hord, csupán fegyvert (Beretta), amire van engedélye, és minimum három kést. (ezüst tartalmúak!) Mostanában előszerettem visel egy kis minimális szakállat, hogy komolyabbnak tűnjön.


Belső:
Igazi ártatlan rosszfiú. Ellentmondásban áll a jelleme csinos, szinte már ártatlan kinézetével. Hidegvérrel képes meghúzni a ravaszt szinte bárkivel szemben, legyen az ember, vérállat, vagy vámpír, neki nem számít. Bár csak olyan megbízásokat fogad el amik teljesen veszélyesek, és próbára teszik az ügyességét. Pénzre sosincs gondja. Társaságban nem tűnik ki, de nem lehet nem észrevenni a jelenlétét. Van valami fura a tartásában, vagy a nézésében amitől az emberek elkerülik. Nagyon kevés barátja van, de azokért szó szerint ölni képes. Ironikus humorral áldotta/verte meg az ég, ezt nehezen viselik a körülötte élők. Nem szeret beszélni, és egyik legfőbb elve, hogy egy férfi szavai helyett a tettei beszéljenek. Jó színésznek tartja magát, aki képes bármit előadni, a legjobb baráttól a szeretőig minden. Gyengéje a hiszti, azt nem bírja.

Előtörténet:
A gyilkos hajsza véget ért, ismét célba értem, mint eddig mindig, áldozatomat a pisztolyom célkeresztjében láttam. Rettegett. Jól volt ez így, mondhatnám teljesen helyénvaló, és már készültem hogy meghúzzam a ravaszt, mikor megszólalt. Ajka megremegett, alig értettem mit mondott.
- Mondd hangosabban, a fogaid kocogásától nem értem mit akarsz mondani, patkány – ráncoltam a homlokon, mire nagy verítékezve, remegve, csak kinyögte a dolgot.
- Mi…miért… vad… vadászol rám? – ezen elmosolyodtam, rossz a mondatszerkezet.
- Helytelen a kérdés. Helyes úgy lenne, ha azt kérdeznéd, Miért vadásztam rád, múlt időben tudod, mivel már megvagy. És nyilván azt is tudod, hogy innen már nem mész el élve, igaz? – kérdeztem egy már-már kedves mosollyal arcomon, de belül… semmit nem éreztem már az ég egy adta világon. Talán haragot, dühöt vagy bosszúvágyat kellett volna, de… semmi nem volt ott.
- Ám legyen. Van elég időm, így akár el is mesélhetem neked, hogy miért – vontam vállat magamnak, tényleg ráértem. Hátam a falnak vetettem, de nem engedtem le a fegyvert, a kezem sem rebbent amellyel tartottam. Régen megszoktam már a súlyát, és a legkedvesebb barátomnak tartottam a csinos, kis Berettát.
- 28 évvel ezelőtt, vagy talán már lassan 29, benne voltál egy kisebb cég vezetőségében, két másik emberrel együtt, történetesen egy nővel és egy férfival. A vállalkozás jól haladt, hárman együtt sikerre vittétek a dolgot, de az egyik fél, elkezdett összeesküvést szőni a másik kettő ellen, puszta féltékenységből. Alacsonyabb rangú dolgozókkal, külsősökkel szövetkezett, és ez, mint azt nagyon jól tudod, nem volt szép dolog a szüleimmel szemben, mit ne mondjak... – fogtam bele, de valamit mintha mondani akart volna. Lőttem. A feje mellett egy fél centiméterrel csapódott a falba a lövedék.
- Hallgass, te csak hallgass! Majdnem 30 éved volt, hogy ha eddig nem volt mondandót számomra, most már ne is legyen! – csattantam fel, de aztán folytattam. – Gondolom ismerős a történet, a férfi és a nő szörnyű módon, egy tárgyalásról hazafelé jövet balestet szenvedtek, és így a részvényeik, az összes elért sikerük, az egyetlen megmaradt vezetőségi tag kezébe szállt. Jómagam, alig pár hónaposan kerültem árvaságra, és két igazán erős embernek köszönhetem hogy életben maradtam. Persze, mint ilyen gazdagok utódja, állami gondozásba kerültem, onnan egy állítólagos házaspár fogadott örökbe, azonban nem sokat találkoztam velük. Csupán a taníttatásomra fordítottak igen nagy gondot, másra nem, ezt már belátom. Mindig távolinak, és elérhetetlennek tűntek, és ma már tudom miért – sóhajtottam, mivel nem azok voltak, akiknek hittem őket. Persze a gyermeki naivitás határtalan, ezt én is tudom.
- Mikor elértem a megfelelő kort, iskolába írattak, és megtanultam mindent, amit egy embernek tudnia kell. Kijártam az iskolát és tinédzserkoromban jöttek a problémák, mint mindenkinek. Ugye milyen furcsa? Én is voltam tini – mosolyodtam el, és persze nem kötöttem az orrára, hogy mik voltak azok a bizonyos problémák. Az, hogy volt egy átok, egy vérfarkas átok, és mivel véletlenül okoztam egy halálesetet, jött a haddelhadd, teliholdkor át is változtam. Tudtam hogy hordozom a géneket, de mindig óvakodtam, hogy ne jöjjön elő, de mégis megtörtént, nem futhattam el a sorsom elől. „Anyám”, azaz Lucy, elmesélte, hogy tudja mi ez, és ne ijedjek meg, hanem emésszem meg a dolgot, és amikor csak lehet fordítsam az átkot, a magam hasznára, kovácsoljak belőle előnyt. Oh igen, ezt a leckét nagyon jól megtanultam, ahogyan azt is, hogy folyton mozognom kell, ezért még általános iskolában erőltették a sportokat és a harcművészeteket. A karate ment a legjobban, középiskola végére, elértem a narancssárga öves szintet, és elégedett voltam magammal. Megtanultam lőni, és már 16 vagy 17 évesen, szülői engedélyekkel és egyéb papírokkal eljártam sportlövész klubbokba, így kiválóan tudok bánni a lőfegyverekkel, és birtoklok fegyvertartási engedélyt is a legmagasabb fokozattal, hála „apámnak”. Elmondták, később, hogy miért vettek magukhoz, egy világ dőlt bennem össze, de nem volt imőm, hogy sajnáltassam magam, fel kellett állnom. Azóta rájöttem hogy minden, de minden egyénközpontú, és ha valamit akarok, csak magamban bízhatok meg, és mindent fel kell használnom a céljaim érdekében, úgy, ahogyan ők felhasználtak engem hogy rátegyék a kezüket a cégre. Már nem bánom, sosem bántam. Bérgyilkosi útra adtam a fejem, igen jól kereső állás és vagyok hozzá elég ügyes, hála a farkas géneknek. Gyorsabb és fürgébb vagyok az embereknál, jobb hallással és szaglással, ennek okán csak ritkán vadászom emberekre. Inkább a természetfeletti, a veszély, az vonz engem, mágnesként. A folytonos harc magammal, hogy meg tudom-e csinálni, vajon jobb vagyok-e másnál? ... Áldozatom megrebben, és eszembe jut hogy még nem zártam le az ügyet, de már nem kell sok.
- ÉS ugyebár, úgy jössz te a képbe, hogy miattad haltak meg a szüleim, ezt pedig, nem hagyhatom megtorolatlanul, mégis csak az egy szem fiúk vagyok – jelentettem ki, és ellöktem magam a faltól. Céloztam.
- Kérem ne... könyörgök... bocsásson meg... – könyörgött, de én csak kegyetlenül elmosolyodtam.
- Isten talán megbocsát, én azonban soha! – jelentettem ki, és meghúztam a ravaszt, útjára indítva a golyót, ami gyönyörű röppályát leírva állt meg a homlokában. Szép mindig. Néztem, ahogy szeme üvegessé válik, és arccal előre bukik, és nem éreztem semmit. Ahogyan az elmúlt 10 évben sem. Hátat fordítottam neki, eltettem a fegyvert, és elindultam.
~Munka után édes a pihenés, talán megiszok valamit a Hadesban.. vagy menjek inkább máshova?~

Érdekességek:
Különleges mert:
- dohányzik, bár ebbe csak az a különös hogy fekete Dunhill-t szív
- foglalkozása bérgyilkos/fejvadász a fedősztori alapján azonban Sean Dremond-nak hívják, egy informatikus-fejlesztő (ehhez ért is, hála a középiskolai informatika külön óráknak)
- szereti a márkás holmikat, és meg is engedheti magának
- jegyese bár van, még sosem találkozott vele, ez amolyan vérfarkas ügy, és nem tulajdonít neki nagy jelentőséget, mondhatni nem érdekli a tény
- rendelkezik jogosítvánnyal