Cassandra G. Ranson és Masashi (Mászáás)

Hova?: Roxfort in the future
Masashi karija nem az enyém, de user megengedte hogy feltegyem ide.

Karaktered neve.:Cassandra Geraldine Ransom
Karaktered beceneve.: Nem szeretem ha becéznek, de ha nagyon muszáj akkor Cass vagy Cassy. Mást csak a bátyámtól fogadok el.
Születési helye, ideje.: 1996. február. 15 - Egyesült Királyság ; Anglia ; London
Kor.: 18
Nem.: Nő
Vér.: Aranyvér
Egyedi titulusod.:Szép Halál
Pálcád: 10, 5 hüvelyk, fekete színű, tiszafa, sárkányszívizomhúrral
Iskolai házad: Durmstrang Mágusképző Akadémia
Foglalkozás.: Halálfaló – Beépített ember a minisztériumban

This is my little family

Apa.: Angelus Ransom ; 40 ; Halálfaló, jelenleg az Azkabanban tölti büntetését.
Anya.: Arabella Ransom ( szül. Arabella Carrow ) ; 39 ; Halálfaló
Testvérek.: Darren Regulus Ransom, 22, Halálfaló

Háziállat(ok).: Egy Spens névre hallgató vadászgörény, és egy törpe bagoly, akit Swallow-nak hívnak.
Társadalmi helyzet / Anyagi háttér.: Felső osztály

It’s my life


Sötét és hideg az éjszaka ahogyan körülvesz, szinte magába fogad, magam köré bírom tekerni mint egy hatalmas, fekete leplet. Suhanok, nesztelen lépkedem egy találkára, az erdő közepén álló kis kövekből rakott tűzrakó hely felé. A megbeszélt hely, és az idő. Rettegek hogy nem jön el, de bízom benne, bíznom kell. Körülöttem megremegnek a falevelek, és sötét árnyékot vetnek, de nem zavar, suhanok én is, és azokra az időkre gondolok, amikor ez nem volt így… 18 éve annak már…

1996-ban születtem Londonban, második gyermekként, négy évvel a bátyám Darren után. Akkoriban még Voldemort hatalomátvetélét nyögte a varázslótársadalom, apám is őt támogatta, beépített emberként a minisztériumban dolgozott. Kettőssége nagyon munkát igényelt, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy minden erejével a Nagyurat szolgálja. Információkat adott ki, neveket, helyeket, sokszor az ő kezében volt a hatalom, ő dönthette el, kit öl meg és kit nem. Persze közvetve, de akkor is.
Apám nem sokat volt otthon, nem mondhatnám hogy elkényeztetett atyai szeretetével, akkoriban minden idejét amije volt a bátyámnak szentelte. Féltékeny is voltam rá, de nagyon sok időm nem volt erre, mert engem meg anyánk foglalt le. Mindig talált nekem valami játékot, vagy programot.
1998-ban azonban végzetes változás ütött be, amit akkoriban még nem nagyon érzékeltem. Voldemort elbukott, és apámat mint nagy támogatóját lecsukták, és Azkabanba zárták, egy auror parancsára, aki a rajtaütést vezényelte. A házkutatás folyamán apám feltartotta őket, így őt vitték el, anyámnak meg volt ideje menteni bennünket, Bulgáriába az ő testvéréhez. Így nem meglepő hogy Durmstrangos voltam, Darren után. Addigra sikerült megtanulnom az alapdolgokat, és kiderült hogy varázsló vagyok, amikor felgyújtottam a szőnyeget véletlenül. Persze mindenki büszke volt rám, pedig én még akkor nem értettem mit tettem. Később kezdtem csak érteni, ahogyan azt is hogy mivel dobálóznak a fejem felett. Megértettem hogy apa miért nem jön haza, és hogy Darren miért edzi magát olyan szorgalmasan, hogy minél jobb legyen. Gyermek fejjel elhatároztam hogy segítek neki tervében, és követem apámat, csak éppen női kiadásban.
Elérkezett az ideje, hogy iskolába kezdjek járni, és már úgy indultam neki hogy tudtam mit kell tennem, minél kiválóbbnak lennem, nem hozhattam szégyent a családomra, és a bátyámra sem. Elsőben nem sikerült mindenből a legjobbnak lennem, de utána már igen. Egyszerűen imádtam tanulni, a bájitalkeverést szerettem a legjobban, aztán az átváltoztatást, és a sötét mágiát. Hihetetlen, nem is értettem, hogy ezt hogy nem lehet élvezni, hiszen olyan jó, és segítséget ad az embernek az ellenségeivel szemben. Innentől végig kitűnő eredményeket értem el, prefektus is lehettem volna, de nem akartam. Csak nyűg lett volna. Így se kedveltek sokan, amiatt mert sokat tanultam, persze, ők nem is érhették mire fel mindez. Negyedikes lehettem, mikor összetalálkoztam egy alakkal, Nathan volt a neve. A szülei elég jó kilátások elé néztek a minisztériumban, és nekem eszembe jutott hogy ideje lenne segítenem szegény apámon. Elkezdtem hát vele beszélgetni, és jó kapcsolatba kerültünk, bár testiség nem volt soha. Barátok lettünk, legalábbis ő megbízott bennem, és mikor elvégeztem az évfolyamot, meghívott nyárra. Majdnem az egész nyarat ott töltöttem, és művelődtem. Kik a szülei, pontosan mit csinálnak, és mennyire vannak jó pozícióban. Ők láthatóan megbíztak bennem, a fiacskájuk abszolúte cuki és intelligens barátnőjének tartottak. Játszanom kellett, hogy nem az vagyok ami, és hogy apámat a lehető legjobban gyűlölöm. Nehezemre esett, úgy éreztem elárulom őt, de folytattam. Mert kellett, mert segíteni akartam.
Az iskola elvégzése után, munkába álltam, és igen, sikerült a csoda, hathatós ajánlással, minisztériumi munkaerő lett belőlem. Tartottam a kapcsolatot a bátyámmal, és összedolgoztunk, én adtam meg kit és hogyan, ő pedig elintézte, így teljes volt az összmunka. Aztán új Nagyúr került kilátásba, és Darrennek sikerült kivívnia a kegyeit, így aztán nekem is meg kellett próbálnom. Nem volt könnyű, bizalmatlan, és gyanakvó volt, a lehető legnagyobb fájdalommal adta fel a jegyet és közben kérdezett. Tiszta fejjel kellett válaszolnom, bizonyítanom kellett hogy érdemes vagyok a feladatra. Volt egy pillanat, mikor úgy éreztem meghalok, mert nem bírom, de aztán valami átfordult, és mégis bírtam, és bekerültem a körbe. Bizonyítottam, hogy tudok ölni, és kegyetlenkedni, így aztán jó helyem lett, de folyamatosan készen kellett állnom, és bizonyítanom hogy nem puhultam el.

Lassan odaérek a kis kőhalomhoz, és egy sötét, komor alakot pillantok meg, aki rám mosolyog. Nagyon ritka pillanat ez. Hirtelen engedek a nőies késztetésnek és megölelem a bátyám.
- Hiányoztál… - suttogom neki, aztán eleresztem.
- Travis Grundarion, véráruló… Moszkvában látták utoljára….


Here I am

Színész. Ha egyetlen szóval kellene magam jellemzni ezt választanám. Valójában tömérdek gyűlölet lobog bennem a sárvérűek, és vérárulók miatt, akik apám büntetéséről tehetnek. Az emberekkel általában gyanakvó és bizalmatlan vagyok, senki sem tudja igazán milyen. Talán nincs is igazi személyiségem. Azt tudom egyedül, hogy a bátyámat szeretem, már ha képes vagyok valakit szeretni egyáltalán. Őszinte és bizalmas is csak vele vagyok, más előtt nem fedhetem fel ki vagyok. Gyakorlatilag bárkinek, bármilyen jellemnek a bőrébe tudok bújni, elő tudom adni hogy egy elveszett édes kislány vagyok, de azt is hogy egy szívtelen dáma, aki csak átgázol a férfiszíveken. Mert így is van, soha nem udvarolt nekem senki, és nem bántam, nem éreztem hiányát mindennek. Nathant se szerettem soha, nem úgy, ami szerintem szeretet lett volna.
Halálfalók között, keményen megállom a helyem, nem adom olcsón a bőröm, a végletekig küzdök mindenért. Harcias természet vagyok, bár legtöbbször a csendes figurát adom be, aki ott van, és irul pirul és zavarba jön, de közben mindent megjegyez, és később felhasznál vagy így vagy úgy. Rendkívül haragtartó vagyok, ez rossz tulajdonságom, de még a legkisebb sérelmet is hajlandó vagyok megtorolni, a kellő időben, így hát apám sérelmét a magaménak érzem, és szent célom hogy Darrennel kimentsük onnan.

Mindig:Fekete mágia, harcolni másokkal, edzeni magamat, nyelveket tanulni, vérárulók kínzása megölése, a bátyám
Na ezeket aztán soha: Potter, vérárulók, sérvérűek, pizza, betegség, kegyelem
Félek a(z)….:Hogy nem fogjuk tudni apám kiszabadítani, hogy Voldemort jobb keze is elbukik, hogy a bátyámmal valami történik
Egészségi állapot: Egészséges, bár néha kissé kitolódik a fájdalomküszöb, emiatt sokszor néznek valami elmebeteg gyilkosnak. (Ha jobban belegondolok, csak az elmebeteg részében tévednek)
Rossz szokások: Rendkívül haragtartó vagyok, hiú (mivel a munkám miatt annak kell lennem), ha valamit eltökéltem, tűzön vízen keresztülviszem.
Különleges képességek.: Levitáció és metamorfmágia (utóbbiról csak Darren tud)

Hello beautiful…

175 cm magasságommal már magasnak számítok a nők között. Alakom nőies, gömbölyödöm ahol kell, nem is kevéssé. Hosszú hajam világos és sötét barna között mozog általában, az élénk színeket nem szeretem magamon látni. Arcom lágy és nőies, ívelt szemöldökeim kiemelik szürkés szemeimet. Ha nem muszáj nem variálom magam feltűnően, így mindig hasonlítok magamra. Előnyben részesítem a sötét színeket, a legmerészebb szín amit magamon is elviselek a vörös és annak árnyalatai is. Vagyis, nem, tulajdonképpen a mélyzöldet, és a sötétkéket is bírom. A nőies külsőben meglepő erő lapul, ha tehetem együtt edzek a testvéremmel, ha nem akkor eljárkálok futni, és gyakorlatokat végezni egy kieső helyen, ahol nem látnak. Nem szívesen mutatkozom ruha nélkül, vagy lenge ruhákban, a hátamon akad pár sebhely, korábbi harcok nyomai. Hát, a jókislánysággal soha köszönő viszonyban sem voltam.


Másik, a párja, aki nem az enyém....







Karaktered neve.: Masashi (eredetileg Maeda Endou, de azt nem használom, mert nem akarom a szüleim nevét hordani)
Karaktered beceneve.: Masashi - utálom, ha becéznek
Születési helye, ideje.: Japán--->Osaka, 1989. január 2.
Kor.: 25 év
Nem.: férfi
Vér.: aranyvér
Egyedi titulusod.: dangerous madmen
Pálcád.: 13 hüvelyk, kőris, griffkarom maggal
Iskolai házad.: Mardekár volt
Foglalkozás.: segítek a halálfalóknak, bár én nem hordom a Sötét Jegyet

This is my little family


Apa.: Maeda Kentarou ; 45 év ; halálfaló; meghalt
Anya.: Maeda Yuko ; 43 év ; halálfaló ; meghalt
Testvérek.: Maeda Chioko ; 27 év ; halálfaló ; meghalt
Nagyszülők: Maeda Rumiko és Yuu
Háziállat(ok).: Caro, egy holló
Társadalmi helyzet / Anyagi háttér.: Közép osztály

It’s my life


Teljes sötétség volt, a csöndet csak egy fiatal nő kiáltozása és mocorgása törte meg, mellyel egy mély férfihang hörgése keveredett... ami az én torkomat hagyta el.
- Masashi, engedj el, de rohadt gyorsan! - visít az áldozat már sokadjára, eredménytelenül. Szadista vigyorra húztam számat, a szemeim utálatot tükröztek és szórták a rotációs kapákat. Lehajoltam a nőhöz, csak pár centi választott el minket egymástól, majd végignyaltam az arcán.
- Shiro most nincs itt, hogy megvédjen. - jelentettem ki suttogva, teljes nyugodtsággal, majd lekarmoltam szerencsétlen testvérem nyakát. Megjegyzés magamnak: többet nem lesz műkörmöm. Miért Kuro az erősebb? Nekem kéne most uralnom a testem, nem neki, de semmit nem tudok tenni vele, és még Chiokonak sem mondhatok semmit. Bár, nem is tudom, mit mondanék azon kívül, hogy meneküljön, míg próbálom saját magam feltartóztatni, vagyis a betegebbik énemet. Nem tudna menekülni, Kuro erősen lekötözte, a pálcáját meg eltörte és most a zsebemben lapul. Hogy teheti ezt? Más szenvedését én is nagyon szívesen végig nézném, ha ezzel őt megmentem, és még örülnék is, hogy az első sorba kaptam jegyet; vagy én magam ölöm meg. De a testvérem szenvedését látni nekem is szenvedés. Ő volt az egyetlen egész életemben, akit szerettem, a szüleink sosem foglalkoztak velünk, így szinte ő nevelt fel.
,,Kuro, engedd el! Basztass valaki mást, csak ne őt!" - kiáltottam gondolatban, és teljesen biztos voltam benne, hogy hallja. De érdekelte, hogy mit mondok? Persze, hogy nem, csak folytatta, amit egy pillanatra abbahagyott: kínozta Chiokot. Láttam a félelmet a szemeiben, és ami a legrosszabb, hogy én teszem ezt vele. Akármennyire is gáz néha, Kuro is én vagyok, az az állat. Én legalább halkan, gyorsan ölök, ha nagyon muszáj, de ő élvezi a kínzást. Nem egyszer néztem végig, hogy megerőszakol egy kiscsajt, megkínozza, majd kinyírja. Nem csak szadista, pedofil is.
,,Te meg buzi vagy." - hallottam a hangját, miután levezettem a gondlatmenetemet. Igen, félig az vagyok, és?
,,Inkább legyek ilyen, ne olyan, mint te, te mocskos féreg!"
Ha tudna, egészen biztos vagyok benne, hogy kinyírna, amint alkalma lenne rá, de mi egy ember vagyunk, és túlzottan félti az életét ahhoz, hogy öngyilkos legyen. De tudom, ha két külön ember lennénk, én már rég nem élnék. A gondolatra egy gonosz mosoly jelent meg arcomon, amit akárhogy is akartam, nem tudtam eltűntetni. Bólintottam egyet, amit Chioko nem tudott mire vélni, de pár másodperc után az arcából ítélve valószínűleg leesett neki, hogy veszekedünk.
-Visszatérve rád, Tündérke... - folytattam, és felé fordultam - Még nem végeztem veled.
Chiokot életemben először láttam sírni, soha egy könnycseppet sem hullajtott senki és semmi miatt. Nem is csodáltam, hogy már nem bírta, a drága kisöccse van olyan édes, hogy rajta éli ki beteges vágyait, majd mikor megunta, megöli. Sőt, Kuroból még azt is kinézem, hogy feldarabolja és majd ha átváltoztam farkassá, átveszi a hatalmat, és megeteti velem.
Ki sem mondtam, de a marhája már sokatmondó vigyort ejtett meg. Több időt nem is fordított rám, Chioko-chant a hajánál fogva rántottam fel a földről hirtelen, így kitépve azt a csomót amit megmarkoltam, aztán egy hatalmas pofonnal vissza is küldtem. Nem bírom nézni, mikor lesz már vége?!
,,Nyugodj meg, Shiro, nemsokára végzek vele. Oh, és köszi a feldarabolós ötleted, lehet, hogy ki is próbálom."
,,Undorító vagy, mondtam már?"
,,Párszor, és én ezt mindig bóknak veszem, nagyon kedves tőled, hogy ilyeneket mondasz" - ennél a mondatnál őszinte mosoly suhant át arcomon. Nem igaz, ez tényleg örül annak, ha ilyeneket mondanak rá? Bólintottam egyet, amiből egyből tudtam, hogy tényleg így van. Milyen érdekes egy figura...
,,Baszódj meg..."
,,Hát, ha te is akarsz. De téged úgysem zavarna, hiszen buzi vagy. Forró, mint a sivatag. Jó, nem, de minimum mikró... bekapcsolt állapotban."
Chioko már alig volt eszméleténél, látszott rajta, hogy borzalmas kínok gyötrik. És még így is jól járt, hogy Kuro jó kedvében van. Vérfarkasként nem a gyenegségről vagyok híres. Másik énem irányításával ekkor elővettem egy pengét a zsebemből, amivel egy mély sebet ejtettem nővérem arcán, de ha ez nem lenne elég, levágtam a bal fülét. Láttam a tekintetéből, hogy élet és halál között lebegett, már csak az akarata tartotta az élők között. Már rég feladhatta volna, és akkor most nem szenvedne, de bízik abban, hogy Kuro megunja és így békén hagyhattam volna, vagy valaki megtalál minket, engem hatástalanít (a halálomat még most sem kívánta volna, Kurot utálja csak, nem engem. Az már részlet kérdés, hogy ő is én vagyok.), őt meg megmentik. Most nem azért, de halálfaló létére túl naiv.
,,Engedd már el!"
,,Ne haragudj, Shiro, ez túl jó játék. Egy áldozatom sem bírta még ennyi ideig. Egyébként is én meg elviselem, mikor valamelyik homokos haveroddal buzi-zsúrt tartasz. Neked ezt kell elviselned, ennyi nekem is jár!"
Lehajoltam a félholt testvéremhez, és lenyaltam a vért az arcáról.
-Bocsáss meg, Csillagvirág, téged is felcsinálnálak, ha fiatalabb lennél. Sajnos te már hasonló élményben nem részesülhetsz. - mondtam tettetett sajnálattal a hangomban, majd felálltam és rá írányítottam a pálcámat.
,,Nem teheted!"
,,Csak figyelj!"
Utoljára elmosolyodott és rákacsintott Chiokora.
- Viszlát sok év múlva a túlvilágon, Kedvesem. Avada kedavra! - morogtam az utolsó szavakat, mire a pálcából zöld fény tört elő, ezzel végleg kiterítve a nővéremet.
,,Tessék, most már azt csinálsz, amit akarsz, úgysem tudod feltámasztani" - hallottam utoljára aznap Kurot, majd egy halk hörgéssel 'helyet cseréltünk'. Alig változtam vissza, éreztem, hogy szemeimet könnyek mardosták. Soha ilyen fájdalmat még nem éreztem. Tehetetlenül leborultam a holttest mellé, először csak végigfolytak a könnyek az arcomon, majd feltört belőlem a zokogás. Ez nem létezik. Az egyetlen ember, aki valaha is törődött velem, itt hagyott. Meghalt. Kész, vége.
-Térj magadhoz! - bőgtem. Azt kívántam, bár álom lenne és most felkelnék. De nem, ez az igazság volt. Vállára hajtottam a fejem, átáztatva ruháját. Most először sírok, nagyjából 3 éves korom óta. Ha már így 3 éves koromnál tartok, jobb lesz végig gondolnom az eddigi életem, hogy van-e még értelme élnem, és ezzel legalább elterelem a figyelmem. Értelme nem sok van, de jobb a semminél.
Az egész 1983. nyarán kezdődött, mikor a nagyszülők 'összehozták' a szüleimet. Sosem szerették egymást, csupán érdekházasság volt. Apám 17 éves kora óta halálfaló, és mikor összeházasodtak, anyám is az lett. 5 évre az ismerkedésükre megszületett a nővérem, és már nála látszott, hogy csapnivaló szülők. Nem törődtek vele, csak azért kellett, hogy fenntartsák a normális család látszatát. Amikor jót csinált, verték, mikor rosszat, akkor is, ez teljesen mindegy volt, rajta töltötték le a dühüket. Két évvel nővérem után megszülettem én. Velem is ugyan az volt, mint vele. Soha egyikünket sem szerették, és amikor nem volt ott rajtunk kívül senki, nem is próbáltak úgy csinálni; mások előtt bezzeg mi a szemük fényei voltunk. Mikor elmúltam 3, többé nem sírtam; legalábbis előttük. Már ilyen fiatalon tudtam, hogy nem szabad, mert akkor mégjobban kikapok, hogy 'leégetem' őket. Igaz, hogy ha nekiálltam volna bőgni, az az ő hibájuk, és nem engem kellett volna hibáztatni, de ezt sosem mondtam nekik, csak tűrtem. Nem is tehettem mást, egy kisgyerek mit érne két halálfaló ellen? És őket nem érdekelte, hogy kicsi voltam, még az sem, hogy a fiuk, nyugodt szívvel öltek volna meg, és fogták volna rá valakire/valamire. Nővérem egyszer megpróbált beszélni velük; hát, nem tette zsebre, amit kapott, és én sem azt, amit azért kaptam, mert odamentem megkérdezni, hogy jól van-e. Nem igazán rajongok a gyerekekért, de a sorsom miatt ha ilyet látok, minimum megölöm a szülőket, a gyereket meg beadom árvaházba. Legalább másnak ne kelljen ezt átélnie.
Teljesen egyedül maradtunk, Chioko és én. 7 éves voltam, ő pedig 9, mikor megléptünk. Hát, nem értünk messze, a város másik felén levő erdőbe mentünk. Onnan egyikünk sem ment tovább, végig egymás mellett voltunk. Azt az éjjelt az erdőben töltöttük, egy fa tövében, szorosan egymáshoz bújva, reggel meg arra keltünk, hogy a nevünket kiabálják. Felismertük anyánk és apánk hangját, ezért elrohantunk, lévén egyikünk sem akart visszakerülni hozzájuk. Az erdő közepén volt egy hatalmas, sötét rét, amit felül a fák lombjai takartak, így a nap nem jutott be, és nem lehetett láni az eget; idáig jutottunk csak el, mert megtaláltak. Mikor megláttuk őket, ledermedtünk, és lassan hátráltunk. 1-2 méter választhatott el minket nagyjából a szüleinktől, mikor zöld fény villant előttünk. A szüleink holtan rogytak össze, a fák közül 3 alak lépett ki: egy férfi két halálfalóval. Amint rájuk néztek, a halálfalók eltűntek, csak az az ijesztő kinézetű fazon maradt ott. Chiokot békén hagyta, csak engem támadt meg, de erre részletesebben nem térnék ki, visszagondolnom is rossz rá. Mint később megtudtuk, vérfarkas volt, így mikor megmart, belőlem is az lett. A sebből ömlött a vér, és már kezdtem szédülni a vesztesége miatt, de Chiokonak eszébe jutott egy varázsige, amit még anyánktól látott, és amivel el tudta állítani a vérzést, majd letépett egy darabot a pólójából és bekötötte.
Meghaltak a szüleink. Oké, ez mind szép és jó, de mit is csináltunk egyedül? Semmit, mert nem voltunk egyedül, a nagyszüleink befogadtak minket. Náluk sokkal jobb volt. Ők sem szerettek minket, de eltartottak és felneveltek. Ők nem osztogattak ok nélkül pofonokat, de azért ha olyat csináltunk, kaptunk egy-egy jogos pofont. A nővérem kapott egy levelet a Roxfortból, hogy felvételt nyert, ahol aztán a Mardekárba osztották. Mikor ő ott volt, teljesen egyedül voltam. A tény miatt, hogy nincs velem senki, és a szüleink bánásmódjából megmaradt trauma miatt kialakult egy másik személyiségem is, aki szinte mindenben az ellentétem volt. Tudtunk egymás létezéséről, és gondolatban tudtunk beszélni is, de ő erősebb nálam, így akkor tör felszínre, amikor akar. Mikor rendes farkassá változtam csak a farkasölőfű-főzettel, mindig átvette a hatalmat és megölt mindenkit, aki az útjába került, ezért inkább nem ittam, és bezárkóztam teliholdakkor egy olyan helyre, ahonnan nem tudok kitörni.
2 évvel később megkaptam én is a levelet, és mint a család összes tagja, én is a Mardekárba kerültem - amikor a Teszlek Süvegnek végre sikerült eldöntenie, hogy Hollóhát vagy Mardekár. Én nem éreztem magam odavalónak, Kuro annál inkább. Párszor kellett csak előtörnie ahhoz, hogy ne merjenek még csak hozzám érni se. Kuro mindig nagyon jól verekedett és még a tiltott varázsigék nagy részét is tudta, míg nekem egyaláltan nem volt érzékem egyikhez sem, épp ezért mikor durvábbra fordultak a dolgok, mindig átvette a testem felett az uralmat és megmentette a helyzetet. A jegyeim általában jók voltak, a mágiatörténetből szedtem csak össze szarabbakat. Már nem voltunk együtt annyit Chiokoval, de már megvoltunk egymás nélkül is.
Sikeresen levizsgáztam, szerencsére Kuro nem irányított túl sokat, ezért bajba sem nagyon kerültem, csak egy-két büntetőmunkán voltam. Nővéremből halálfaló lett, én pedig mivel féltettem, a szövetségesük. A Sötét Jegyet sosem viseltem, de nagyrészt velük vagyok és segítség kell, segítek. Egy légtérbe nem nagyon megyek velük, csak ha szükséges, aludni is a szabadban szoktam, a közelükben.
Végül csak-csak arra jutottam, hogy életben maradok. Most már tényleg egyedül vagyok, hogy a nővérem is meghalt, de én attól még élni fogok. Nem tudom, ugyan minek, mert semmi célom sincs az életben, és egy ember nem oszt, nem szoroz, de félek megtenni. Utoljára végigsimítottam Chioko haját, homlokoncsókoltam és elhopponáltam onnan, hogy ne kelljen tovább látnom holtan...

Here I am


Shiro: A legjobb szó rám: visszahúzódó. Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam magamról. Nem szeretem a feltűnést, általában megbújok a háttérben, bár ez nem mindig jön össze *célozgat Kurora* Ok nélkül soha nem ölnék, nem tartom szórakozásnak, engem sem cseszeget senki, akkor én miért tenném? Persze, ha rám támadnak, általában vagy megvédem magam, vagy jön Kuro és segít egy kicsit. A gyerekekért soha nem rajongtam, bár a sajátomat szerintem szeretném, de nem lesz, még csak a közelembe sem mer jönni senki, aki tudja, milyen vagyok. Egy idegbeteg vérfarkas, aki bármelyik pillanatban robbanhat. Teliholdkor még a nővérem sem jön a közelembe, mert olyankor Kuro uralkodik a testem felett, vagy egy szörny vagyok.
Kuro: Teljes ellentétem, legalábbis szinte mindenben, a hasonlóság meg elenyésző. Egy idegbeteg, pszichopata állat. Akkor nyír ki valakit, amikor csak kedve tartja, minden lelkiismeretfurdalás nélkül. Mondanám, hogy teljesen érzelemmentes, de akkor hazudnék, mert vannak érzelmei... Negatívak. Gonosz, ez a legjobb szó rá. Utál mindenkit, őt is utálja mindenki, és ez neki így tökéletes. Leszar mindent, utálatos és ha esetleg mégis szóba elegyedne mással, akkor is csak fenyegetőzne, és az lenne a vége, hogy akivel beszélt, meghal.

Mindig.:
-sötétség
-erdők
-éjszaka
-Caro
-magány
-gyilkolás
Na ezeket aztán soha.:
-hisztis pics@'k
-muglik
-sárvérűek
-kviblik
-Kuro és Shiro utálják egymást
Félek a(z)….:
Tulajdonképpen nem fél semmitől, megijeszteni/meglepni is nagyon nehezen lehet. Egy dolog, amitől fél, talán a halál.
Egészségi állapot: tudathasadásos (egyik énje halkan gyilkol, meghúzódik a háttérben, míg a másik egyszerűen csak nekiront áldozatának) Vadabbik énjét Kuronak hívja, míg ő Kuro szerint Shiro
Rossz szokások.:
-rágja a körmét, még a műkörmöt is néha
-a mondatai végén sokszor hümmög
-pedofil(legalábbis Kuro)
-alkoholista
-biszex(Shiro)
Különleges képességek.: Greyback megmarta és ő is vérfarkas lett, emellett Shiro gyógyító képességgel rendelkezik

Hello beutiful…


Japán létemre nem vagyok olyan kicsi, mint a legtöbben, bár magasnak sem mondanám magam, összesen 172 cm-t mértem legutóbb, és nőni már nem fogok, innentől már csak össze tudok menni, de szerencsére még nem mostanában. Szoktam platformot vagy magastalpú csizmát hordani, hogy ne tűnjek kicsinek, bár nem mindig hordom. Ruhák alapján szerencsére megegyezik ízlésem Kuroéval, szóval e téren nem szoktunk veszekedni. Imádom a kihívó cuccokat, a bőrt, a csőnadrágot, a napszemüveget, a sminket. Néha szoktam normálisan is felöltözni, de az nagyon ritka, mindig látszik rajtam, hogy valami nem oké a fejemben.
Hajam alapban fekete és egyenes, de mindig máshogy hordom, és általában szőkére festve, esetleg a feketében egy pink tincs. Szemeim sötétbarnák, de nem sűrűn látni kontaktlencse nélkül, ami legtöbbször világító husky-kék, néha zöld. 5 fülbevalóm van bal fülemben, és egy tágító, amibe néha belerakok valamit, mintha az is lyuk lenne. Egész nyakamon végighalad pár fekete csík, legalábbis mikor Kuro van felszínen, így lehet minket megkülönböztetni.