Ms Salisbury Irodája

Lorna megjelenését szinte mindenki, aki a hallban tartózkodott észlelte. Nem csodálkoztam rajta egy cseppet sem. Elismerő és vágyakozó tekintetek követték a mozdulatait, én pedig mosolyogva konstatáltam mindezt.
Eszembe sem jutott, hogy, mint ahogyan mindig is szoktam, odalépjek a recepcióshoz és megkérdezzem, minden rendben van-e. Valahogy most nem foglalkoztatott, mi van a hotellel.

- Arra gondoltam, hogy ott lecserélhetnéd a vizes felsődet egy szárazra - magyaráztam Lornának a döntésem okát, miközben az iroda felé indultunk.

Először én léptem be, majd mögöttem Lorna is. Épp a kicsiny szekrény felé indultam. - Van itt néhány tiszta ruha, amit... - kezdtem volna, de valami olyasmi történt, amit még sosem éreztem.

Lorna illata megváltozott. Nos, nem is ez a jó szó rá, talán inkább azt mondanám, felerősödött. Olyan intenzív volt az illat, hogy minden mást elhomályosított. Mint, akit megbabonáztak fordultam felé és tágra nyílt szemekkel, önuralmam utolsó maradékával kérdeztem rá a teljesen nyilvánvalóra: - Te tündér vagy? -

Sosem éreztem még olyan kevéssé sajátomnak a testem, mint akkor. Úgy éreztem, nem vagyok képes irányítani a tetteimet. Eddig Lornát kívántam, a nőt, most viszont a vérszomjam kerekedett felül bennem. Semmit sem akartam kevésbé, mint bántani őt. Kerestem a kapaszkodót, kerestem önmagam, mert éppen úgy éreztem, megőrülök, ha nem érezhetem vérének mámorító ízét. Sosem hittem, hogy valaha bárki ilyen hatással lesz rám. Én, aki mindig olyan büszke volt a fene nagy önuralmára... Közelebb léptem hozzá és enyhén remegő kézzel megsimogattam az arcát. Nem volt erőm udvariaskodni, és fölösleges köröket futni, valószínűleg úgyis tudta, mi a helyzet. - Őrülten kívánlak, de nem tudom, meddig leszek képes visszafogni magam. Nem akarlak....bántani - nyögtem ki nagy nehezen a szavakat.
Tehát igazak voltak a mesék, miszerint senki sem bír ellenállni egy tündérnek. A vámpírokat őrjíti meg leginkább az illatuk. Ahogy ott álltam vele szemben, éreztem, hogy, mint egy burok, körülvesz engem Lorna illata, és mindent ami ezen a buborékon kívül van, elhomályosít. Egyszerűen mámorító érzés volt egyáltalán csak a közelében lenni is. ~ Végem van...elvarázsoltak~ futott át elhomályosult elmémen a gondolat.

Mindig is vágytam rá, hogy találkozhassak egy tündérrel. Godric mesélt róluk, és később én magam is utánajártam egy-két dolognak velük kapcsolatban. Godric mindig figyelmeztetett, hogy könnyedén elveszíthetem az eszem, ha szembe kerülök egy ilyen csodás lénnyel. Azt is a lelkemre kötötte, hogy ne becsüljem alá őket, mert bámulatos dolgokra képesek. Nos, mindig is bíztam a mesteremben, tehát nem volt okom a kételkedésre. De mégis, ahogy múltak az évek, évtizedek, egyre biztosabb voltam benne, hogy önuralmamat még egy tündér felbukkanása sem tudná megtörni. Mindig is tartottam attól, hogy elveszíthetem a testem, a cselekedeteim felett az kontrollt, ezért aztán az évek során sokat fejlesztgettem, edzettem ezen képességemet. És mégis, most egyetlen pillanat alatt kicsúszott a lábaim alól a talaj. Talán kibírtam volna, hogy ne bántsam őt. Talán elég erős lettem volna hozzá, hogy felül emelkedjek az ösztöneimen, mégsem bíztam magamban. Szerencsére Lorna gyorsan reagált, és bár még mindig éreztem azt a mámorító illatot, ami az előbb még eltöltötte minden érzékszervemet, már sokkal kevésbé álltam a hatása alatt.

- Igen, sokkal jobb. Én sem tudtam, hogy ilyen hatással lehet rám bárki is. - mondtam már sokkal nyugodtabb hangon, és mélyeket lélegeztem, bár semmi szükségem nem volt az oxigénre. Csupán halandó szokás, amit sosem voltam képes levetkőzni. Nem is akartam, mivel a fajtám épp eléggé természetellenesen működik enélkül is. - Tudod, sejtettem, hogy nem csupán egy egyszerű halandó vagy, de sikerült jól meglepned - mondtam a lánynak és még egy mosolyt is sikerült mellékelnem hozzá. Nem voltam biztos benne, hogy természetesre sikerült, de az előbb valószínűleg megrémítettem őt, tehát megpróbáltam normálisan viselkedni, nehogy elijesszem őt.

- Nem foglak bántani. De azt az illatot....az igazi illatodat - kicsit bizonytalankodtam, hiszen ez a dolog számomra is teljesen új volt - nem tudom, hogyan csinálod, de továbbra is rejtsd el kérlek - őszintén beszéltem. Nagyon érdekesnek és rendkívül vonzónak találtam őt, és ennek semmi köze sem volt a tündér mivoltához. Legalábbis így gondoltam. Hiszen már akkor is odáig voltam érte, mikor még fogalmam sem volt róla, mi is ő valójában. De ez mind nem számított. Nem akartam őt bántani, mert ritka jó társaságra leltem Lornában és szerettem volna többet megtudni róla. És persze más dolgokat is akartam.

Még mindig ott állt az ajtóban, én pedig alig két lépésre tőle. Közelebb léptem hozzá és ezúttal biztos kézzel, önuralmam teljes birtokában két tenyerem közé fogtam Lorna arcát, és a szemébe néztem. - Még mindig mennyei az illatod és még mindig iszonyúan kívánlak - mondtam halkan és egészen közel hajoltam hozzá. Az orrunk szinte összeért, az ajkaink is alig néhány centi távolságra voltak egymástól. Még mondhatott nemet, ellenkezhetett, ha akart.

Biztos voltam benne, hogy Lorna is aggódott, talán félt is. Nem tudtam csodálkozni rajta. El sem tudom képzelni, milyen fura és ijesztő képet vághattam, mikor megéreztem a tündér illatot. Tudtam, hogy neki sincs könnyű dolga. Godric egyszer mesélt nekem róla, mennyire tartanak a magunkfajtától a tündérek. Minden indokuk megvan rá.

Észrevettem, ahogyan én fokozatosan visszanyertem az önuralmamat és a nyugalmamat, velem együtt ő is megnyugodott egy kicsit. Én legalábbis úgy éreztem, nem árad már belőle annyi feszültség, mint akár egy-két perccel korábban. Örültem neki, hiszen most, hogy az agyamról kissé letisztult az a mindent elborító, elhomályosító köd, ismét az eredeti elképzeléseim megvalósítására koncentrálhattam. Nevezetesen: hogy elcsábítsam őt.

- Köszönöm - mondtam halkan, majd egyetlen nagyobb lépéssel áthidaltam a köztünk lévő távolságot. A lány arcához egészen közel hajolva suttogtam el a vallomást, ami végre nyíltan felfedte a szándékaimat. Most, hogy végre megérinthettem, nem csak hallottam, de éreztem is milyen gyorsan ver a szíve. Halványan elmosolyodtam, mivel úgy éreztem, ennek már semmi köze a félelemhez. Gyönyörű volt, ahogy ott állt előttem, csillogó szemekkel, elpirulva. Amikor megérintette az arcomat, apró, kellemes borzongás futott végig a gerincem mentén és az első, lágy csók után úgy éreztem, centikkel a föld fölött lebegek. Olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak lehett, vigyázva, hogy ne préseljem őt az ajtóhoz. Egyik kezem arcáról lecsúszott a nyakára, végigsimítva a vállát, a karját, majd némi matatás után megtaláltam, amit kerestem. Elfordítottam a kulcsot az ajtóban, hogy ne zavarhassanak minket, aztán újra megcsókoltam őt. Ezúttal kicsit hevesebben, de még mindig gyengéden. Kezeim a csípőjén és a nyakán barangoltak, ha nem ellenkezett.