Bárpult

Kéjvadász - hirdette a vörösen világító neoncégér. A város egyik legkedveltebb szórakozóhelye, ahol a harapásfüggők mindig találnak maguknak valakit, aki szívesen megcsapolja őket. A vámpírok egy része is nagyon élvezi ezt. A kaja szinte felszolgálja magát. Annyira egyszerű, hogy már unalmas.

Beléptem a bárba, és egy kisebb tömegen keresztülfurakodva magam elfoglaltam egy üres széket a bárpultnál. - A pozitívat, melegen.- mondtam a csaposnak, mikor rám figyelt végre. Vámpír volt ő is, így aztán nem kellett attól tartanom, hogy nem veszi figyelembe a vércsoportot. Nem úgy,mint egy ember tenné... pont mint az a vörös pincérnőcske Bon Tempsban.

Amíg az italomra vártam, szétnéztem a bárban, hátha találok valami fogamra valót, és akkor talán nem kell meginnom azt a szintetikus borzalmat, amit már elém is tett a csapos. -Kösz.- emeltem meg kissé az üveget, és aprót biccentettem a férfi felé. Az orrom elé sem kellett emelnem az üveget, máris tudtam, hogy a megfelelő vércsoport került elém ezúttal.

Továbbra is a bárszéken maradva hátat fordítottam a pultnak, és a tömeget kezdtem el pásztázni. Nem foglalkoztam a felém tartó férfival, mivel úgy láttam, úgyis túl gyáva lenne ahhoz, hogy megszólítson. Nos, tényleg nem is szólított meg, csupán megállt tőlem alig fél méterre, és fixírozni kezdett.

-Eredj a dolgodra. - ekkor már igencsak zavart az a masszív bámulás, amit a fickó művelt. Szinte még a nyála is kicsordult. Oké, tudom, hogy jól nézek ki, de könyörgöm! Hát semmi férfias nincs benne, hogy még csak meg sem mer szólítani? Bár igaz, hogy akkor sem innék belőle, ha könyörögne érte.

Amikor már végképp meguntam a dolgot, egy szemvillanás alatt lepattantam a bárszékről, és mielőtt egyet pisloghatott volna, a fickó torka köré fonódtak az ujjaim, és kieresztett agyarakkal néztem a szemeibe. -Azt mondtam, tűnj el, különben kitépem a szemgolyóidat és megetetem veled, érted?- Elengedtem a nyakát, és egy pillanatig követtem a szemeimmel, ahogyan eliszkolt.

Tökéletes nyugalommal ültem vissza a székre, és a csaposhoz fordultam. - Azt hittem ez egy olyan hely, ahol a vendégeket nem zaklathatják holmi idióta harapásfüggők... -

Azon töprengtem, hogy az ilyen ütődött, öngyilkosjelölt állatokat, mint az előbbi hódolóm, vajon honnan szalajtják. És hogy lehet az, hogy folyton beléjük botlom? Sokáig nem volt időm filózni, ugyanis maga a bár tulajdonosa, Mr Northman lépett elém, magával vonszolva az előbb sikeresen elkergetett idiótát. Egy pillanatig nem értettem a dolgot, majd, mikor a szőke férfi bocsánatkérésre szólította fel a megvert kutyára hasonlító emberutánzatot, minden kitisztult. A bár tulajdonosa látta az esetet. Igaz, nem sok minden kerülheti el egy vámpír figyelmét egy zárt helyen. Még akkor sem, ha ilyen hangzavar és hülye fényviszonyok vannak. Bizony, van néhány előnye a vámpírlétnek.

A szőke vámpír hangjában volt valami iszonyatosan fenyegető, annak ellenére, hogy totál nyugodtnak tűnt.
Igaz, egy vámpírnál sosem lehet tudni, mi jár éppen a fejében. Az ember nagy nehezen kinyögött valami bocsánatkérést, amire nem reagáltam, majd, mikor végre eleresztették a grabancát, úgy eliszkolt, hogy öröm volt nézni. Szélesen vigyorogtam a jeleneten, annyira szánalmas volt...nem tartom sokra az embereket, de ezt még annak sem nevezném.
- Valóban, és rettentő idegesítő.Köszönet az előbbiért. - mondtam még mindig mosolyogva, a fejemmel arrafelé intve, amerre utoljára láttam a zaklatót.
- Veronica vagyok- mutatkoztam be csupán a keresztnevemen, és szokásomhoz híven kezet nyújtottam. -Ön pedig..,- úgy tettem, mint akinek fogalma sincs, kivel áll szemben,és ártatlan arccal bámultam fel sötét pilláim mögül a jégkék szemekbe.

A szőke férfi átható tekintete szinte égette a testemet. Alaposan megnézett magának, mintha csak attól félne, hogy nem lát többé, és akkor odavész valami fontos részlet. Nos, én valaki fontos vagyok, tehát igaza van. De valahogy akkor is furcsa volt a helyzet.
A halandó, aki a találkozásunkat elintézte,valószínűleg már rég otthon mossa az összecsinált nadrágját. Én viszont már nem is utáltam annyira. ki tudja, talán sosem álltunk volna szóba az ő közreműködése nélkül.

Ha már engem szemügyre vettek, miért ne tehetném meg én is ugyanezt? Arra jutottam, hogy nincs érv, ami visszatartana, így én is alaposan megmustráltam az előttem álló magas, szikár férfit, akinek jégkék szemei, mintha még a vesémbe is beleláttak volna.

- De még mennyire, hogy igaz. Már azt hittem, kiveszett a világból a lovagiasság, erre tessék - mosolyogtam őszintén, de igyekeztem objekítvan szemlélni őt. Nem volt egyszerű.
-Nagyon örülök, Mr Northman.- mondtam a kézfogás után, ahogy tanltam. -Inna velem egyet? - kérdztem hirtelen felindulásból.

Ahogyan arra számítottam, nem tudtam zavarba hozni a bámulásommal. Azt hiszem, jó nagy gyakorlata lehet már a mustráló tekintetek elviselésében. Sőt, talán élvezi is. Egy apró mosolyt is megereszt, végre, így legalább megtudom, hogy ilyet is tud. Igazán szimpatikussá teszi az arcát egy kis kedvesség.

-Örömmel hallom- mondtam, és biccentettem egyet nyomatékosításként. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és megint azt éreztem, hogy belém lát. Furcsának és izgalmasnak találtam, főleg azok után, hogy rögtön a bemutatkozás után már a teremtőm felől érdeklődött.

-Bele a közepébe, igaz? - kérdeztem vissza kajánul mosolyogva. Nem mintha titok lenne, ki adott új életet nekem, ez egyszerűen csak női játszadozás. Miért ne? Egy nő legyen titokzatos... legalábbis ezek a buta női magazinok mind ezt sulykolják manapság.
A tegeződésre felhívásnak rendkívül örültem, hisz így már rögtön személyesebb a dolog.
-Egyet értek. Nos, akkor Eric, mondd csak, mit ajánlanál az itallapról? -

Eric Northman, az északi ember. A neve, a megjelenése, a viselkedése.. Nagyon kíváncsi voltam, mindebből mekkora rész az, amit a nagyközönségnek mutat csak, és mennyiben más a valódi személyisége. Az az énje érdekelt, amelyet nem mutat meg akárkinek. Persze én nem vagyok akárki, úgyhogy talán van esélyem választ kapni a kérdésre. De úgy nem, ha továbbra is csak idétlenkedek, és félmondatokban kommunikálok. Még a végén azt fogja hinni, hogy ő zavart össze, mint tinilányt az első randi... Hát, a szégyenlős-pirulós, összezavarodós korszakomon már túl vagyok. Egy ideje.

- Ebben egyetértünk.Ez tetszik... Ezért nem is titkolózom tovább - mondtam a szemébe nézve, és játékosan elmosolyodtam. Ám Godric nevét egyelőre nem említettem. Majd egy alkalmas pillanatban.

Felvont szemöldökkel hallgattam meg Eric ajánlatát, és amikor beleszagoltam az üvegbe, szinte csiklandozta az orromat az illata. Ehhez képest egész visszafogottan csak ennyit mondtam: - Tényleg jó - majd a meghívásra bólintottam, jelezvén, hogy szívesen megkóstolnám. - Köszönöm, elfogadom. - Bár egyáltalán nem éreztem, hogy ez lenne a megfelelő pillanat, úgy bukott ki belőlem, mintha valami varázslat kényszerítene. - Godricnak hívják. Ő a teremtőm. - törtem meg a köztünk beálló néhány pillanatnyi csöndet.

-Főleg előtted..- ismételtem Eric szavait vigyorogva, és egy kérdést csatoltam hozzá: -Miért érzem úgy, hogy ebben egy határozott figyelmeztetés van elrejtve? - Próbálkoztam a mosoly mögé látni. Próbálkoztam én is épp úgy belelátni, mint ahogy érzésem szerint ő is tette velem. Persze nekem ez nem ment olyan jól, hisz kevés lényt találtam eddig elég érdekesnek ahhoz, hogy olyan közelről meg akarjam ismerni. Ez a férfi azonban úgy tűnt, megér egy próbát. Már, ha hagyja magát.

Godric nevének említése úgy láttam, egy pillanatra gondolkodóba ejtette Ericet, bár azt hiszem, azon igyekezett, hogy semmi se üljön ki az arcára. - Talán ismered őt?- kérdeztem közömbösnek szánt hangon, de valójában felért egy kijelentéssel. Hogy mitől voltam biztos a dologban, nem tudom, de az voltam. Godric még a vámpírok között is idősnek számít, nagyon sokáig járta a világot, és most sincs túl messze tőlünk. Igazából nem is nagyon lepődhetnék meg, ha Eric tudná, kiről van szó.

Körülöttünk jöttek-mentek az emberek, ami már kezdett kicsit zavarni. Így aztán felkaptam a pultról az italomat, és Ericre néztem. - Mi lenne, ha egy nyugisabb helyen folytatnánk ezt a beszélgetést? - intettem a fejemmel egy üres asztal felé az egyik sarokban.

- Igen, meglehet, bár szerintem te semmit sem mondasz csak úgy.- jegyeztem meg, miközben arra gondoltam, hogy nincs különösebb titkolni valóm, de a játék kedvéért, talán tehetnék úgy, mintha lenne. Az olyan izgi.. Egyébként is kíváncsi voltam, Eric vajon milyen játékos. Mert, hogy játékos, abban biztos voltam. Talán egyszer még azt az arcát is megmutatja nekem. Ki tudja...talán még ma...

Reméltem, hogy Godric lehet kettőnk egyik közös pontja, amiből egy bizalmasabb beszélgetés is kialakulthat, ám úgy tűnt, Eric egy kurta válasszal rövidre óhajtotta zárni ezt a szálat. Talán a tekintete, talán más miatt, úgy éreztem, nem kellene tovább kérdezősködnöm, valamiért mégis úgy döntöttem, nem hagyom annyiban a dolgot. Ám ezt a beszélgetést nem a bárpultnál szándékoztam megejteni. Az asztal, amit kinéztem, sokkal alkalmasabbnak tűnik erre a célra.

Eric elindult az asztal felé, és így alkalmam volt két dolgot is megfigyelni. Először is azt, hogy ez a fickó még hátulról sem egy utolsó látvány. Másodszor pedig azt, -bár nehezemre esett másra is koncentrálni- hogy akár a Fangtasia Mózesének is nevezhetnénk őt, mivel a tömeg úgy nyílt meg előtte, mint a Mesekönyv...pardon, Biblia szerint Mózes lábai előtt a Tenger. Egyáltalán Mózes volt az? Nem mintha számítana...
Letelepedtünk egy sarokasztalhoz, Eric kényelmesen elnyújtózott, én pedig egészen közel húztam a székem az övéhez, már-már illetlenül közel. Mégis úgy ültem le, hogy nem értem hozzá. Egyelőre.
- Tökéletes.- mondtam egy mosoly kíséretében, és elővettem a bárpultnál félbe hagyott, általa már lezártnak vélt témát. - És mondd, hogyan ismerted meg őt? Barátok vagytok? Vagy inkább ellenségek? Mármint Godric és te.-
Könnyed hangon beszéltem, mintha csak az időjárásról, vagy a szintetikus vér árának emelkedéséről fecsegnénk. Valójában azonban nagyon is kíváncsi voltam, hogyan kapcsolódik Eric és a teremtőm.

- Ritkán szoktam tévedni. Ha pedig úgy van, viselem a következményeit. - mondtam komolynak szánt hangon, de nem tudtam megállni, hogy a szám sarkában egy apró mosoly meg ne jelenjen.
Talán mégiscsak hibáztam, mikor olyan közel ültem Erichez, de ezt a világért sem ismerném be. Azt hiszem, ezzel is csak tovább növeltem egyébként sem kicsinyke egóját. Nem számít, hiszen mindennek ellenére, vagy talán épp ezért nagyon is szimpatikus nekem ez a férfi.
~ Tényleg nem akar beszélni róla. Van itt valami, amit nekem most meg kell tudnom. ~ gondoltam izgatottan, miután a Fangtasia mindenhatója másodszor is rövid és egyáltalán nem kielégítő választ adott Godricot illetően. - Én ne titkolózzak, te viszont egyfolytában azt teszed.Azt akarod, hogy megöljön a kíváncsiság, míg a te kielégíted a sajátodat? Ejnye.. - játékosan megfenyegettem, majd az italomért nyúltam, és nagyot kortyoltam a finomságból. - Tudod mit? Egyezzünk meg. Ha én beszélek a teremtőmről, te is elmondod, honnan ismered őt. Szerintem ez egy tisztességes ajánlat, hm? - egy ártatlan mosolyt küldtem felé, és még egy szempillarezegtetést is megkockáztattam.

- A királynőt? - kérdeztem vissza. - Szerencsétlennek érezném magam, ha az ő házában kellene meginnom az 5órai véradagomat. Utálom a kockapókert. -

Amikor egoizmust említett, csak megvontam a vállaimat, annak jeléül, hogy van némi igazság a meglátásban, de nem kívánom kommentálni. Igazat adni pedig főleg nem. Viszont nem mulasztottam el felfedezni, hogy Eric ismét valami mosolyfélét produkált.

Ahogyan azt előre sejtettem, valami volt a teremtőm és Eric között, amit eddig nem akart az orromra kötni. Most viszont, talán megunta az erősködésem, vagy inkább csak kikívánkozott belőle az infó. Én nagyot néztem, és most örültem, hogy már ülök. Egy-két pillanatig csak elkerekedett szemekkel bámultam a szőke férfire, és próbáltam felfogni a szavai értelmét. Én valójában örültem a hallottaknak, semmi okot nem láttam rá hirtelen, amiért nem kellene, ám Eric arcát elnézve gyorsan lehervadt az örömöm. Egy pillanattal azelőtt még kedvem lett volna bedobni a "keblemre testvérem!" szöveget, most viszont csak egy visszafogott értettem jött ki a számon. - Tehát erről van szó - jegyeztem meg hangosan, és Eric arcát fürkésztem. - Az bánt, hogy nem tudtad, vagy az, hogy egyáltalán létezem? - kérdeztem semleges hangon, de éreztem, hogy ez a kérdés már-már túl személyes. A bár már koránt sem tűnt olyan jó helyszínnek eme téma megvitatására, mint akár néhány percel azelőtt.

Ha témát akartunk váltani, hát a királynő igencsak hálás téma volt. - Engem csak az érdekel, hogy kívül legyek a házán, és ne kelljein az ostoba játékait játszanom. - mondtam halkan, hisz tudtam, bárki meghallahatja, amint őfelsége nevét emlegetem, nem túl barátságos hangenmben. Nincsenek öngyilkos hajlamaim.

Eric arcáról megint eltűntek az érzelmek, így aztán nem tudtam megállapítani, hogy a kérdéssel vajon hová is akar kilyukadni. - Nincsenek nagyratörő céljaim, nekem is csak az kell, amit a legtöbb ember is akar az élettől: - pénzt, hatalmat, szexet, vért, és azt, hogy az ellenségeim szörnyű balesetekben múljanak ki, amelyekhez látszólag semmi közöm.- válaszoltam őszintén.

A kissé túl személyesre, és komolyra sikerült kérdést követően elhatároztam, hogy visszafogom magam, és igyekszem nem túl tolakodó lenni. Bár azt hiszem, eddig is csupán annyira voltam kíváncsiskodó, amennyi még éppen elviselhető. Legalábbis Eric még mindig nem veszítette el a fejét, ami ugye igazán jó jel.

Eric hangjában, mintha némi keserűséget véltem volna felfedezni, amit szavai is alátámasztani látszottak, és hülyén éreztem magam egy-két pillanatig. - Ne vonj le messzemenő következtetéseket egy ilyen apróságból - mondtam Ericnek, és egy halvány mosolyt mellékeltem hozzá.

Az terveim és céljaim ecsetelése után Ericnek ismét sikerült meglepnie engem. Ennek ellenére arcom rezzenéstelen maradt, és úgy néztem rá, mintha csak azt kérdezte volna meg, mennyi az idő.
- Ugyan ki ne szeretne sheriff lenni? A kérdés csak az, hogy mi az ára - mondtam komoly képpel, majd még hozzátettem: - Meg persze az, hogy hajlandó vagyok-e megfizetni ezt az árat. -

Ha már a személyeskedésnél tartunk, nem csak én jeleskedtem benne. Épp csak megtalált testvérem azonnal a lényegre tért. Miért döntött úgy Godric, hogy vámpírrá változtat? Ezt én magam is többször megkérdeztem tőle, de mindig azt válaszolta, hogy magányos volt, én pedig egy gyönyörű nő a halál küszöbén. Igazából azt hiszem, szánalmasan festhettem ott az utcán fekve, vért köhögve, és valószínűleg megunhatta a nyöszörgésemet.

Néhány pillanatra, elmerültem az emlékeimben, majd felnéztem Ericre és félig-meddig viccesre véve a dolgot, válaszoltam neki: - Nagyon magányos volt. Én pedig, mint látod, egész jó társaság vagyok. De ha tényleg kíváncsi vagy a válaszra, őt kérdezd. - A sheriff felajánlotta nekem a saját posztját, mintha csak egy pohár itallal kínált volna. Az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, érezhető volt, hogy komolyan beszél. - Megkérdezném, mi az ára, és aztán azt mondanám, tárgyaljuk meg, egy olyan helyen, ahol nincs ennyi nyitott fül. - Ericet követve én is kortyoltam egyet az italomból, majd visszatettem az asztalra és vártam.